Perényi Benjamin
HonlapNem ismert
Zenei stílusKlasszikus
A tizenhat éves PERÉNYI BENJÁMIN korát meghazudtoló magabiztossággal mozog a pódiumon, sőt Haydn D-dúr zongoraversenyének magánszólamát is olyan természetes zeneiséggel adja elő, mint aki egész életében ezt a tevékenységet végezte. Játékát a saroktételekben lendület, energikus ritmus, élénk hangzásigény jellemezte, a lassúban közlékenyen beszéltette hangszerét. Feltűnt a rubatók és agogikák alkalmazása terén megnyilvánuló bátorsága, amellyel egy-egy fordulatot kiemelt az alaptempó lüktetéséből, és élesebb megvilágításba helyezett. Ugyanakkor be kell valljam, játékában nem éreztem igazi jelentőséget: inkább egy elegánsan zongorázó gyermekmuzsikus rátermettségének dokumentumaként hallgattam a Haydn-produkciót, sőt a nyitótételben és a fináléban arra is önkéntelenül felfigyeltem, hogy az amúgy nem különösebben nehéz szólam apró ritmusértékeit Perényi Benjámin néha kissé nagyvonalúan egybemossa, holott nyilvánvaló, hogy nem esne nehezére a plasztikus-pergő játék, csak talán nem tartja fontosnak az aprólékos kidolgozást. Mindezek hatására kételkedni kezdtem: vajon biztosan itt van-e már az ideje a nagy nyilvánosság előtti pályakezdésnek? A kérdés alighanem nyitva is marad,ha nem szólal meg a ráadás: Bachc-mollfrancia szvitjének Allemande-tétele, amelyben Perényi Benjámin hirtelen egy érett művész gondolkodásának mélységét mutatta meg, erre utalt az érzékeny tagolás, az egymástól függetlenül haladó, ám mégis egymásra utalt szólamok rajzos értelmezése, a ritmus finom lebegtetése, a szemlélődő alapmagatartás póztalanul egyszerű komolysága. Ami engem illet, ezt az egyetlen Bach-tételt többre értékeltem a teljes Haydn-versenymű előadásánál.
Szólj hozzá!