Jólesik egy nagy tál tiszai halászlé, két kedves hölgyismerősömmel fröccsözünk a délutáni napsütés elől egy napernyő alá menekülve, majd az egyik lány minden bátorságát összegyűjtve kipróbálja a bungee jumpingot. Jómagam kísérőként tekintek le a kempingre és a még üresen tátongó színpadokra, és állapítom meg onnan fentről, hatvan méteres magasságból, hogy milyen festői környezetben rendezik a fesztivált. A Konyha zenekar nyitja meg a harmadik napi koncertek sorát, korai időpontban, szerény érdeklődés mellett, pedig Szepesi Mátyás együttese nagyobb figyelmet érdemelne.
Aztán a nagyszínpadon játszik a Pittsburghből érkező Anti-Flag. A srácok a lendületes punkzene mellett a látványos ugrásokat sem hanyagolják el, a közönséggel sokat kommunikáló, hiperaktív basszusgitáros-énekes Chris Barker egyszer csak elhajítja a hangszerét, a kordonhoz szalad ünnepeltetni magát, közben már ott is terem a helyén egy kisegítő zenész. A zenekar profi módon, hihetetlen energiával, és amúgy szimpatikusan teszi a dolgát, folyamatosan dicsérve a magyar közönséget, és mint a punkzenekarok általában, szólnak pár szót a rasszizmus, a homofóbia, az erőszak és a rendőri brutalitás ellen. Feldolgozásként előkerül a Should I stay or should I go a nagy példakép Clash-től.
Eközben néhányan megpróbálkoznak a bodysurfinggel, egy kábé tizenhat éves, negyven kilós fiút háromszor emel ki a tömegből három hatalmas, kopasz, de türelmes biztonsági őrtorony. A mindenki guggoljon le és mindenki egyszerre ugorjon a levegőbe már régi trükknek számít, annál érdekesebb viszont, amikor Pat Thetic átmászik a kordonon, a kedvéért a személyzet pillanatok alatt szereli szét és telepíti át a színpad elé a dobszerkót, hogy a dobos a közönség soraiban ülve adhassa tovább a ritmust. A fesztivál egyik legizgalmasabb produkcióját látjuk.
Jó kis koncertet nyom le később a dallamosabb zenében utazó Kistehén, kiegészülve Kollár-Klemencz László frontember lányával, Katával. Bujdosó János zseniális gitárjátéka a pesti klubkoncerteket sűrűn látogató újságíró számára nem meglepetés, mint ahogy az Erdős Virág verseiből született dalok, na meg Kollár-Klemencz néhol bárgyúnak tűnő, máshol mélyen érintő szövegei sem. A nap attrakciója viszont a külföldi sztárokat és a hazai alternatív szcénát maga mögé utasítva Ákos, az ország egyetlen igazi popsztárja. Miatta jönnek olyanok is, akik láthatóan be nem tennék a lábukat egy rockfesztiválra.
A színpadi show látványos, futurisztikus díszlet, lézerfények meg minden, de komolyan elismerve Ákos munkásságának jónéhány remekművét, azért egy kicsit viaskodom magammal, hogy egyáltalán belehallgassak-e a koncertbe, annyira távol áll tőlem ez a világ. Belehallgatok, de az első néhány dal elég is, nem vágyom nagyobb mennyiségben Ákos-féle törvényekre meg jelekre. Inkább ezredszer is a Kiscsillagot választom, és ahogy arra lehet is számítani, a mindig kemény iróniával dolgozó Lovasi odaszúr egy-egy megjegyzést a nagyszínpadon sokadszor is megdicsőülő, vele együtt Kossuth-díjat nyert kollégának.
Igazán a fesztivál negyedik napjára válik zavaróvá a mellékhelyiségek balkáni állapota. Szappan egyedül a VIP-sátorban van, a sajtóközpontban a négy nap során egyáltalán nincs, de a vécépapírt legalább pótolják, méghozzá szalvétával (!). Az újságíró kollégák során végignézve egyre több a kialvatlan, másnapos arc. Írni kéne valamit... Amúgy egész jó társaság jön össze. Közben visszatér a kánikula, még ha vészjóslóan újra és újra be is borul az ég. Ezen a napon talán az egész fesztivál egyik legkomolyabb meglepetését a Yellow Spots szolgáltatja. Míg a többség Tokajban borozik, ők már csinálják a showt a nagyszínpadon.
Először a kik ezek?, aztán a hogy kerülnek a nagyszínpadra? kérdés fogalmazódik meg bennem. De azért ott ragadok és végighallgatom. Minden tag visel legalább egy sárga színű ruhadarabot, egy bekötözött fejű csávó mást sem csinál, csak össze-vissza ugrál a színpadon, és különös jelenség a cilinderben feszítő, női próbababa lábával hadonászó, a közönség soraiba folyamatosan cukorkákat dobáló énekes, Fogkefe úr is. Amúgy van gitár és nagybőgő, fúvós szekció és vokalista lány, meg sajátos zenei káosz, punk-, ska- és jazz-elemekből összegyúrva.
Sztárok ide vagy oda, ez a nap koncertje! Az egész produkciót áthatja a bohém életérzés, nem csak a színpadi megjelenés groteszk, a dalszövegek is azok, vérfertőzésről, kórházról, szadistákról és gyilkosokról. Persze semmi sem komoly a Yellow Spots világában, a Hova lett a toalett? valószínűleg nem a legégetőbb társadalmi kérdésekre ad választ, mint ahogy a Knigth Rider ihlette Oké Májkül! című nótában sem keresendő különösebb mélység. Ki tudja, honnan, de érkezik egy srác, aki alsónadrágra vetkőzik, később vendégművészként Gróf Ági száll be énekelni, majd élete párja is megjelenik a színpadon, és két szám között kéri meg a kezét. Amúgy semmi hollywoodi romantika, a zenekar olyannyira nem veszi komolyan magát, hogy az valóban elismerést érdemel.
Közben Tokaj városában folyik a bor, egyre több fiú és lány dalol vidáman berúgva. A paprikás-hagymás zsíroskenyeret, lángost, kolbászt, hamburgert és gyrost kínáló árusok mellett mindenhol borosüvegek és borospoharak tűnnek fel. Egy lány megállapítja, hogy itt még a hús is borból van. Egy rég látott ismerősömmel éppen egy kiskocsma ajtajához érünk, ahol néhány fröccs elfogyasztása mellett vészeljük át az özönvízszerű esőzést. Iszonyatos mennyiség zúdul le rövid idő alatt, a talaj ismét felázik, a fesztivál területe sártengerré változik, száraz pontot alig lehet találni, mindenki bokáig süpped a mocsárban.
A nagyszínpadon a Brains játszik jó kis drum and bass muzsikát, az Irie Maffiából is ismert Kéri András, alias MC Columbo megköszöni a kitartó közönség jelenlétét. Újra esik, de most csendesen, alattomosan, és a levegő is kellemetlenül lehűl. Mintha fél napba különböző kontinensek különböző évszakai sűrűsödnének bele. A cipőm talpára több centi vastagságban tapad a sár, kétségbeesve állapítom meg, hogy a sátram előtt óceánméretű tócsa keletkezett, aztán elfordítom kilencven fokkal, hogy a bejárat felől megközelíthető legyen. Este meghallgatom a Quimbyt, amelynek legutóbbi albumával kapcsolatban vannak ugyan fenntartásaim, a kiváló régi dalok viszont még most is kiválóak.A nap utolsó nagyszínpados fellépője, sőt talán az egész fesztivál legjobban várt előadója a Scooter. A német hardcore techno zenekar miatt rengetegen jönnek, akiket egyáltalán nem érdekel a fesztivál többi része.
Az újságíró itt csendben jegyzi meg, hogy őt viszont a Scooter nem érdekli, de egyáltalán, viszont így a negyedik nap végére annyira kimerült és elkényelmesedett, aludni viszont még nem tudna, hogy inkább végighallgatja az egészet a VIP-páholyból, és megállapítja, hogy a közönségnek az a dal jön be leginkább, aminek az a refrénje, hogy töp-töp-töp-törö-töp-töp-töp. A hiba talán bennem van, a zenekart az amúgy remek ízléssel bíró ismerőseim is szokták szeretni. Mindegy, utolsó éjszaka a sátorban, fel kell öltözni ősziesen, de túl lehet élni, viszont másnap hazafelé vonatozva tiszta ruhákról, tiszta mosdóról, zuhanyról és ágyról álmodom.
Szólj hozzá!