Emeli Sandé kisasszonyhoz rengeteg emlékem fűződik. Pontosabban a dalaihoz, amelyek folyamatosan ostromolják a slágerlisták csúcsait, és a rotációs játszási listáknak köszönhetően végleg beégtek a tudatalattimba. A Next To Me volt az első olyan nóta, amit nyilvánosan énekeltem egy karaoke est alkalmával, és még kalózfelvétel is készült róla. Bár ezt hivatalosan minimum 80 évre titkosítottam. ;)
Egy a lényeg, évek óta vártam arra, hogy végre átlépje a magyar határt, és megcsodálhassam élő egyenesben a művésznőt. Nem tudom, volt-e már csábítási próbálkozás korábban, de abban biztos vagyok, hogy a szombat este után ő is nagyon szívesen és különösebb győzködés nélkül tér majd vissza hozzánk.
A VeszprémFestben az a jó, hogy a szervezők mindig megpróbálják ötvözni az igényességet az aktualitással, és ezt az eddigi tapasztalatok alapján a közönség is nagyra értékeli. Az egész rendezvénynek van egy kissé emelkedett hangulata – mindez családias körülmények között. A veszprémi arénában jó néhány évvel korábban ugyan, de volt már szerencsém egy koncertet megtekinteni, és már akkor is megállapítottam, hogy csodálatos akusztikával van megáldva. Titkon reménykedtem egy „tomboldás” változatú buliban, de belépve a tett helyszínére szomorúan vettem tudomásul, hogy a küzdőtéren is „csendesülős” lesz a program.
Fél kilenc tájékában még csak szállingózott befelé a nép, de Kállay-Saunders Andrást és csapatát ez egy pillanatig sem ijesztette el attól, hogy belekezdjenek a műsorukba. A január óta Kállay-Saunders Band néven működő formáció lemezbemutató koncertjén mi is ott voltunk, és az akkor megfogalmazott gondolataimat most is tartom. A magánéleti botlásai ellenére ez a fiú szakmájában tényleg zseniális, és kimagasló tehetség. Ráadásul a zenésztársait jó ízléssel válogatta össze. A kezdetben még kissé álmoskás közönséget pillanatok alatt sikerült felrázniuk, és a rövid műsor vége felé már vígan dalolásztunk a fiúkkal.
A tökéletes alapozás után még izgatottabban vártuk Emeli Sandé felbukkanását, akit maga Mészáros Zoltán, a fesztivál ügyvezető igazgatója konferált fel. Ekkor már tényleg fullon volt az aréna, alig láttunk szabad ülőhelyeket, ami tekintve, hogy már napokkal a koncert előtt kirakták a „minden jegy elkelt” táblát, nem ért váratlanul. A zenekari tagok beszivárgása után felcsendült a Heaven, majd nem sokkal később maga Emeli Sandé is előbukkant a színfalak mögül. Egy aprócska baki azért csak becsúszott, ugyanis az egyik vokalista hölgy véletlenül úgy köszöntötte a nagyérdeműt, hogy „Jó estét, Budapest!”. Bár gyorsan kapcsolt, hogy ez nem az a város, és javította saját magát, ez a kis mellényúlás mindenkiben megragadt.
Az első három dal nekem szokásos módon a fényképezésről szólt, de ebben az esetben alig vártam, hogy visszaülhessek a helyemre, és kizárólag csak az előadásra koncentrálhassak. Annyit azért sikerült megállapítanom majdnem testközelből, hogy az egykoron vadóc hölgynek tűnő művésznő mára igazi dívaként tündököl a színpadon. Igaz, eddig még csupán egyetlen stúdióalbummal rendelkezik, de már ez is bőven elegendő neki ahhoz, hogy komoly névként tekintsenek rá a szakmában. Különösen kedves gesztusnak számított, hogy a még készülőben lévő új albumáról is kaptunk ízelítőt egyetlen dalocska erejéig, ami nekem máris kedvencnek számít. Megmondom őszintén, nem nagyon tudtam másra koncentrálni, csak arra, mi történik a színpadon, de annyit azért érzékeltem a körülöttem helyet foglaló embereken, hogy a kezdeti szégyenlősség után a buli közepe felé már mindenki kívülről fújta a dalokat.
Nem gondoltam volna, hogy Emelinek ekkora rajongói bázisa van az országban, de örömmel töltött el, hogy nem vagyok egyedül ezzel a „mániámmal”. Két dal, amit rettenetesen vártam, a Clown és a Read All About It egy dózisban érkezett, és bár nem vagyok az a kifejezetten érzelgős fajta, bevallom, küszködtem a könnyeimmel, miközben hallgattam. Temérdek koncerten jártam már életemben, de nagyon ritka, hogy egy élőben előadott dal ilyen mélyen érintsen. Mondanom se kell, hogy Emeli hangja egyetlen másodpercre se hagyta el az előre megírt utat, szerintem, ha kérnénk, se tudna hamisan énekelni. Viszont nem csupán a hang az, ami elvarázsolja az embert. Ő nem csupán művész, hanem a szó legnemesebb értelmében előadó is. Van egyfajta burok körülötte, amibe azonnal belerángat, amint elkezded hallgatni, és innentől kezdve csak akkor szabadulsz, ha ő úgy akarja. Egy pillanatra sem engedi, hogy elkalandozzanak a gondolataid, mert igazából ebben az időintervallumban nincsenek is gondolataid, csak hagyod, hogy ússz a zenével. Na, ez az igazi koncertélmény!
Tulajdonképpen minden slágert megkaptunk, amit valaha is játszottak nálunk a rádiók, plusz elhangzott egy-két olyan gyöngyszem, amit csak azok ismerhetnek, akik a komplett albumot végighallgatták, nekem mégis oly kevésnek tűnt ez az egyetlen órácska, amit kaptunk. Az utolsó dal, amit immáron élő aláfestéssel is énekelhettem, a Next To Me alatt már az egész Aréna állva tombolt, amire a kezdéskor nem fogadtam volna nagy összegben. A búcsú gyors volt, és érzéstelenítés nélkül kaptuk, így mindenki reménykedett a ráadásban, és ennek érdekében ment is a folyamatos taps-ováció-dobogás kombó, de negyed órás kitartó küzdelem után kigyúltak a fények az Arénában, és innentől kezdve véglegessé vált, hogy nincs visszaút. Emiatt szomorkásan hagytuk el a helyszínt, viszont azért az élményáradatért, amit akkor este kaptunk, örökre hálásak leszünk a művésznőnek, és a fesztivál szervezőinek egyaránt!
Már csak egyetlen kérésem lenne; ne kelljen hosszú éveket várni a következő határon inneni találkozásra! Köszönöm!
Szólj hozzá!