Jómagam hasonló vegyes érzésekkel vártam a Fishing on Orfű nulladik napját. Ráadásul váratlanul ért, hogy egyáltalán ott leszek és tudósítok az eseményről. Szerencsére barátaim, a Pluto zenekar legénységének háromnegyede éppen olyan időpontban indultak, ami nekem is megfelelt, a dobos igazolt hiányzása miatt pedig hely is volt az autóban. Így aztán gitárokkal a csomagtartóban, a frontember Nemes Andrást egy balatoni nyaralásról begyűjtve autóztunk Budapestről Orfűig Martinkó Tamás gitárossal és Horváth Gabi basszerossal.
A megérkezés és a sátorállítás után, még a gálaműsor előtt strandolni is volt időm, mert a fesztivál egyik legnagyobb erénye a szép környezet és a fürdésre alkalmas tó közelsége. A színpadon aztán a legkülönfélébb stílusban alkotó előadók váltották egymást. Hétköznapi Csalódások, népszerűbb nevén a Picsa rögtön megmozgatta a szép számú közönséget. Megyeri Ferenc nem hazudtolta meg magát a „Jó estét, polgártársak!” ironikus beköszönéssel, aztán azzal élcelődött, hogy milyen sok itt az értelmiségi, a pécsi punkzenekar így végre megtalálta az igazi célközönségét, több mint húsz év elteltével. Az Őrjárat és a 60-as évek amúgy igencsak jól hangzott punkos verzióban.
Hasonlóan lendületes, zajos, tökös Kispál-feldolgozásokat vezetett elő az Alvin és a Mókusok, Ganxsta Zolee és a Kartell, az Óriás, az Isten Háta Mögött és az Intim Torna Illegál is, de például az Uzipov vagy a Compact Disco igencsak színtelen produkciókkal rontott a színvonalon. Nemes András egyszálgitárral állt színpadra, tőle a Kényszer, érdek, ösztönélet és a Nem fáj című dalokat hallhattuk jó kis akusztikus feldolgozásban. Az est házigazdái, Lévai Balázs és Varga Líviusz feleltek az összekötő szövegekért, sőt Líviusz maga is dalra fakadt, a Jutkát énekelte, furcsa módon papírról olvasva a szöveget, miközben Lévai basszusgitározott.
A fellépők sora amúgy végtelennek tűnt, a teljesség igénye nélkül emlékezetes volt az Óriás zenekartól a Disznók tánca, a Brains és Odett közös feldolgozásában a De szeretnék, Pásztor Annától és Pásztor Sámueltől az Etetés, vagy a 30Y-os Beck Zolitól és Sárközy Papától a Hang és fény. Voltak furcsa pillanatok, például az Óriás és Fluor Tomi (hogy kicsodaaa?!), illetve a Subscirbe és Frenk közös fellépése, vagy a Soerii & Poolek fricskája, akik a Kispál és a Borzot abszolút példaképnek elismerve a Most múlik pontosan című Quimby-slágert kezdték el játszani, az egyik műsorvezetőt, a Quimby-tag Varga Líviuszt hozva kínos helyzetbe. Ennyi hülyéskedés azonban meg éppen belefért, és az egész gála nem vált annyira rémesen giccsessé, mint amilyenné válhatott volna.
A magyar alteros és mindenféle más stílusú előadók közül többen is elismerték, hogy meg sem alakultak volna, vagy teljesen máshogy játszanának, máshogy írnának szöveget, ha nem létezett volna a Kispál és a Borz. És ez érezhetően nem kötelező hízelgés volt, a zenekar hatása tényleg kitörölhetetlen, nem véletlenül hallatszott sátor mellől vagy éppen tópartról tucatnyi fiatal kórusban éneklése a gála előtt és után. Természetesen az egykori zenekartagok is megjelentek a színpadon, és a végén mindenki összeállt egy képpé, ahogy az Ágy, asztal, tévé című dalban. A nulladik nap műsora a kisebb színpadokon folytatódott, az egyik sátorban többek között a Pluto (a dobok mögött kivételesen Frenkkel), majd a Verőköltő játszott Kispál-feldolgozásokat és saját dalokat.
Aki csak tehette, strandolt a fesztivál tulajdonképpeni első napján, csütörtök délelőtt és délután, ezzel múlatta idejét e sorok írója is, mert a negyvenhárom fokos hőséget így lehetett csak elviselni. Nekem a nap kellemes meglepetése a Bohemian Betyars zenekar volt. Még a késő délutáni órákban, még mindig izzasztó hőségben játszottak, ráadásul egy kicsi színpadon, egy kicsi sátorban, de aki ott volt, azt könyörtelenül megtáncoltatták pörgős magyaros, balkáni, skás, punkos, hihetetlenül gyors, darálós, betyáros zenéjükkel. A nagyszínpadnál Péterfy Borit néztem meg, aki a szokásos energiával és lendülettel énekelte slágereit, sőt még fel is mászott az állványzatra, hogy némi színpadi showt is láthassunk.
Az ember a bőség zavarával küzd egy olyan fesztiválon, ahol hat színpadon zajlanak párhuzamosan az események, így aztán estére kialakult egy kis káosz. A tipikus „hol vagytok?” sms-ek és telefonhívások mellett rohangálni a színpadok között, és dönteni, hogy mikor kit hallgassunk meg, már ha egyáltalán a fejünkben tudjuk tartani a programfüzet aznapra vonatkozó részét. Az első nap estéjén Pálinkás Tamás ironikus techno-produkcióját, a Tejet, később a Magashegyi Underground fellépését, illetve a szombathelyi posztsanzon zenekar, az Elefánt koncertjét sikerült még elcsípnem. És váratlanul egy csomó ismerőssel összefutni az ország e távoli szegletében. Panaszom talán csak a vizesblokkra lehet, a tisztálkodás és a vécéhasználat a nap minden szakában tortúra. És az eddig egyik legnagyobb pozitívum, a zsemlétől a kenőmájason át a tejtermékekig sokféle reggelinek való terméket emberi áron kínáló bódét túl sokan felfedezték fel, kígyózó sort létrehozva a második nap reggelére. De erről majd később.
Szólj hozzá!