KONTRA: A tömeg
Na, az volt. Ebben az évben túltolták a létszámot, és ez már nem csak a kívülállókat zavarta, hanem a bent élőket is. Mondhatnánk, korral jár a tömegiszony, de egy 20 éves belga lány tán még nem tartozik ebbe a kategóriába…Olykor lépni sem lehetett, annyian voltak, továbbá fájó szívvel lemondtunk az A38 minden létező, egyébként kiváló koncertjéről, mert nem vitt rá a lélek egyikünket sem, hogy pánikrohamot kockáztatva betegyük oda a lábunkat. Az meg külön fejtörést okozott, hogy a tűzijáték után miért zárták le az A38-cal párhuzamosan futó útvonalakat, hivatkozva a tűzijátékra. Olyan tömegjeleneteknek voltunk tanúi az egy hét alatt, amilyeneket még sosem tapasztaltunk a Szigeten, vagy csak nagyon régen, amikor még gyermekcipőben járkált a szervezés, azóta viszont már elég felnőttek, tekintve, hogy rangos elismerésben is részesültek. Idén a minőség és a mennyiség közül az utóbbit választották, nem tudom, mennyire hosszú távú politika ez, de a nyilatkozatok szerint kifizetődő volt.
PRÓ: A tömeg
Az megvan, amikor eltávolodsz a Nagyszínpadtól egy kicsit, és hallod, ahogy több tízezer ember fölmorajlik, amikor az aktuális zenekar a deszkákra lép? Egyszerre hátborzongató és felemelő: mintha megmozdulna a föld. És az megvan, amikor megszólal az Outkast nagy slágere vagy a Madnesstől a One step beyond, és vagy 40 ezer ember lesz hirtelen nagyon boldog, még azok is felugranak, akik nem az színpad előtt buliznak, és mintha egy pontba sűrűsödne össze ez az életérzés, csak, hogy a következő pillanatban szétrobbanhasson a tömeg felett, mint egy tűzijáték… Ez hat emberrel nem megy…
KONTRA: Lehúzás
Az Ördögkatlan fesztivállal kapcsolatban elmondtuk, hogy azért (is) szerettük, mert egy pillanatig sem volt az az érzésed, hogy utaznak rád. A Szigeten egy pillanatig sincs az az érzésed, hogy nem utaznak rád és a kártyádra, amelyet már eleve egy ezres lehúzásával kapsz meg… Egy hotdog békeidőben 450 HUF, itt 850… Éppen ezért százméteres sor állt azon árusok előtt, akik mondjuk a sokkal laktatóbb hamburgert egy ezres alatt adták. Nosztalgiával gondoltam a belvárosi pizzaszeletesekre, akik 200-ért mérik a portékájukat, ami a Szigeten 650. És még sorolhatnánk. Nem csoda, hogy boldog-boldogtalan csempészni próbált, a szemem láttára igyekeztek vmi rövidet behozni- egy dinnyébenJ Lebuktak… Szóval, jó lenne, ha az eddigi respekt után nem arról lenne világhíres a Sziget, hogy istentelenül sokan vannak, akiket a vendéglátók kevésbé népes csoportja megpróbál jó alaposan lehúzni.
PRÓ: 7 órai partik
Mindamellett, hogy komoly zenei program állt össze, azért mégiscsak egy nagy játszótér az egész Sziget, ahol lassan már mindenki jelmezben rohangál, és minden alkalmat megragad a gyermeki énje kiterjesztésére… Mondom, minden alkalmat… Erre kiváló lehetőség az esti mindenféle – zászlós, buborékos, színes stb. – lehetőséget kínáló össznépi retardáció, melyeket kizárólag az érett személyiséggel rendelkező, felnőttnek mondható populáció nem kedvel, szerencsére, nincsenek olyan sokan. Kis üröm az örömben, hogy a holmik szétosztását nem mindig sikerült optimálisan megoldani, és a fejhangon butaságokat üvöltöző moderátor hölgy is rontott a dolog állagán: hagyják ezt a profikra.
KONTRA: Helyszínek
A mi – és egy csomó ember – meglátásunk szerint hiba volt egymásra építeni a helyszíneket, teljesen átalakult a Sziget súlyozása: elértéktelenedtek a külső területek és minden középre koncentrálódott. Egy dologra mindig is szükség volt a Szigeten, az a lábad. 18 év alatt annyit gyalogoltam ott, akár egy-egy éjszakára lebontva, hogy szerintem már körbeértem volna a Földet. Nem kell félteni az ifjúságot: képesek rá. Éppen ezért szerencsésebbnek tűnt volna az A38-at kijjebb tolni, vagy nem lebontani a Party Arénát: ez utóbbinak két nagy hozománya is lett volna: nem lepi el a Nagyszínpadot a partizene és megoszlott volna tömeg is. Nem győzzük eléggé sajnálni a Magic Mirror régi sátrát és hangulatát: egyedülálló volt még a szigeti színességben is, most meg gyakorlatilag egy a sok közül, és annak sem túl érdekes. Vissza Lady Dömpert! És a többi, remek varietéműsort… Hiányoztak a zenei sokszínűség színpadi is, a metál, a jazz, a roma, noha ez utóbbit bele applikálták a világzenébe.
PRÓ: Szól a blues
Külön öröm azonban, hogy a nemrég elhunyt Oláh Andornak külön színpadot szenteltek, ez volt az a hely, ahol a záró estén olyan jammelésnek lehettünk szemtanúi, amely még azokkal is megszerettették a bluest, akik addig azt sem tudták, mi fán terem.
PRÓ: Világzenei Színpad
Vagy Világfalu, ahogy újabban hívják. Nem tudtunk úgy odamenni, hogy ne ragadtunk volna ott. Egyrészt jónak tűnt a műsor (mintha már nem lennénk annyira szerelmesek a balkáni rezesbandákba), így amikor pl. otthagytuk a középiskolás kollégiumi lánybulit (vö.Lily Allen), és hátrahúzódtunk valami más dolog után vágyva, igazi meglepetésben volt részünk Yasmine Hamdan (LIB/F) jóvoltából, aztán szerettük a Besh O Dromot és a szakadó eső ellenére is kiváló hangulatú buli volt a Parno Graszt koncertje, nem beszélve a Kobo Town (CAN) formációról. Kettőről közülük azt sem tudtuk, hogy léteznek…. Noha megmorogtuk a domb elé emelt tornyot, még mindig ez volt a legszellősebb, ennek ellenére – vagy éppen ezért – a legbarátságosabb hangulatú helyszín, talán az utóbbiban volt némi része a francia kemping közelségének.
KONTRA: Magyarok
Először azt értem ez alatt, hogy gyak. nem voltak. Ha sikerült a külföldi álcát magamra ölteni (gumicsizma+vérvörös rúzs), akkor még a sajtószobában is angolul válaszoltak, noha magyarul kérdeztem. Az jutott eszembe, hogy ha már annyi nációnak van saját elkerített része a Szigeten, miért pont nekünk nincs? Ahol lenne egy-két normálisabb árfekvésű, tehát nem a nyugati jövedelmekhez passzintott kocsma és kajálda… Meg néhány többi színpadról kiszorult, kifejezetten számunkra értékelhető kis zenekar…Tán még a tábortűz is bevihető lenne oda. Ha viszkis helyen fekete karszalagokkal meg lehetett jelölni a 18 pluszosokat, tán meg lehetne oldani a beléptetést itt is. A többi kempingben ez nem volt akkora feladat. A másik, ezúttal negatív tapasztalat a Cöxponthoz fűződik, ahol remek koncertet adott a ColorStar, és a rengeteg külföldi között ezen alkalommal akadt jócskán magyar is. Az van, hogy a Cöki egy chillsátor, szőnyeggel, párnákkal, fekvő emberekkel, s ahol a kezdetek óta az írott szabály, hogy cipőt le. Nos, kizárólag magyarok taposták azt a szőnyeget sáros gumicsizmában, dohányozva, ahol a többiek mezítláb vagy zokniban táncoltak, ráadásul emelt hangon ki is kérték magunknak, amikor eme két nem odaillő tényre felhívtuk a figyelmüket. Ekkor gondoltam azt egy suhanó pillanatra, hogy jobb is, hogy nincsenek többen, de aztán önkritikát gyakoroltam.
PRÓ: Nem kifejezetten könnyűzenei projektek
Még akkor is, ha a MÜPA Recirquel: Párizsi éjszakák előadása előtt egy órát kellett sorban állni… De a többi, nemcsak a sátorban, hanem az előtte kialakított téren folyó előadás és a közönség bevonását is szolgáló projekt is egyedülálló, és reméljük, nem darálódik be soha a koncepcióba, mert különleges élmény mind. Mint ahogy az volt a Fidelio színpad minden megmozdulása is, beleértve az erkelesek performanszát, ahol úgy tombolt a közönség, mintha valamelyik nagyszínpados fellépő ugrott volna be egy órácskára. Tartsák meg kegyelmükben az ART Zónát is, mert mindezen programok nélkül a Sziget csak egy fesztivál lesz a sok közül. A Nagy Utcaszínház az idén némi csalódást okozott, és vagy mi nem járkáltunk annyit, vagy ők, de a kicsikbe sem futottunk bele egyszer sem, erre még eleddig nem volt példa. A Vurstlit idén kihagytuk, csak a kerítés túloldaláról figyeltük, milyen lelkesen állnak sorba útlevélért a külföldiek. Egy csomó helyre nem jutottunk el, de a kollégák tudósításából kiderült, hogy a Nemzeti Múzeum gömbsátra, a Rubik-központ is jó kezdeményezésnek bizonyult. Azt szintén sajnáltuk, hogy a magyar falu elkerült az eddig megszokott helyéből, de leellenőriztük: távolabbi helyén is legalább annyian ropták a táncot, mint régen, csak a pogácsa illata maradt el a dologtól, Merthogy nem is voltak kint. Vagy mi nem találtuk meg őket.
SZÓVAL
Nem egyszer hallottam a Sziget alatt, sőt, mintha egy alkalommal az én számat is elhagyta volna a mondat, hogy „Ez volt az utolsó Szigetem…”, és mindenkit megértek, magamat is, mert sokkoló volt a tömeg. Azzal viszont nem tudok egyetérteni, hogy nincs miért kimenni: aki itt nem talál legalább öt-tíz olyan programot, ahol jól érzi magát, akkor menthetetlen, kérdés, hogy pusztán öt-tíz programért érdemes-e súlyos tízezreket kifizetni. Sokak számára csalódás volt, hogy noha megvették a magyar pénztárcák számára súlyos összeget felemésztő napijegyet, még csak a közelébe sem jutottak az áhított fellépőnek, ráadásul – két emberrel számolva – további komoly ezreket emésztett fel a kint tartózkodás. Így aztán nem csoda, ha a magyar megutálja a Szigetet, kérdés, hogy a Szigetnek érdeke-e a továbbiakban honfitársaink megnyerése. Ha azt nézzük, hogy a szigetelők zöme fizetőképes külföldi, akkor csaknem egyértelmű a válasz, ekkor azonban el kell engednünk ezt a kérdést, és nem kultikus rendezvényként, hanem turistalátványosságként tekinteni a Szigetre, és a folyamatos szidalmazás és fikázás helyett érdemes megkeresni azokat a fesztiválokat Magyarországon, amelyek részben betöltik a régi Sziget után maradt űrt. Vagy lehet kitalálni újat!
Szólj hozzá!