[Itthon] A progresszív metal nagy túlélő csapata ismét nálunk járt, és képes volt megtölteni a Budapest Sportarénát.

 

Lelkesedésben nem volt hiány, csillogó szemű rockerekkel és fanokkal telt meg a bejárat, amikor az ajtók végre kinyíltak. Egyből sorban állás lett a büféknél, és rengetegen rohanták meg a pólóárust is, hogy aztán egész koncert alatt új szerzeményükben feszítsenek. Korosztályban vegyes volt a kép, de az öreg rókák között rengeteg fiatal is érkezett. Ez jó hír a zenekarnak, mert azt jelenti, zenéjük nem csak kiállta az idők próbáját, de még ma is képes rajongókat szerezni.
Nyáron jártak már nálunk, ez a mostani tekinthető igazinak, mert Mike Portnoy lecserélése után, már nem a régi számokat játsszák, hanem egy teljesen új lemezt mutatnak be. Érdemes megemlíteni a nevét, mert ezt viseli magán a turné is: A Dramatic Turn of Events.

Hiába a rettentő hideg, a gazdasági válság, mégis majdnem háromnegyedig megtelt a Sportaréna, és ez jó hír minden koncertlátogatónak. Valószínűsíti, hogy legközelebb is eljönnek, mert látják, hogy várják és szeretik őket.
Előzenekarként a hazánkban kevéssé ismert Periphery lépett fel, kiknek első lemeze is most jelent meg 2010-ben. Spencer Sotelo énekes nem kímélte magát, látszott mindent belead, hogy emlékezetessé tegye magukat és a zenekar többi tagja is hasonló energiaszinten mozgott. Rám nem tettek olyan mély benyomást, de érdemes figyelni rájuk, ha már a Dream őket választotta előzenekarnak. A következő lemezük mostanában lesz aktuális, érdemes lesz majd azt is meghallgatni, és ha hozzák ezt a szintet, vagy még emelik, akkor okozhatnak meglepetést.

 

 

 

Kicsit késett a Dream Theater, éppen csak annyit, amennyit az illendőség megenged, aztán egyszer csak elsötétedett a nézőtér, és az intróval megkezdődött a koncert. A színpadon hátul három hatalmas kocka alakú kivetítő volt, melyeken fényképeket és animációkat láthattunk, és két oldalt két hatalmas vászon, melyre kivetítették őket. Nem egy nagy dolog, de én mindig azt mondom, nem a körítés a lényeg, hanem a zene, és az hogy élőben láthatjuk őket a színpadon. Reflektorból volt elég, ezeknek fényét elképesztő módon variálták, és néha egészen megdöbbentő hatást értek el. Nagy rajongójuk voltam, a Metropolis Pt. 2-ig minden lemezüket ronggyá hallgattam, azóta egy kicsit messzebb sodort tőlük az élet. Most nagyon kíváncsi voltam elő tudják-e hozni azokat az érzelmeket, amiket több mint 10 éve éreztem irántuk. Ehhez tartozik még az is, hogy soha nem voltak mainstream előadók, sosem szerepeltek rádió és tévéműsorokban, önmaguk erejéből jutottak el oda, ahol most vannak. Mégis vékony jégen járnak, mert egy nagyobb változás után is ugyanazt kell nyújtaniuk, amit a rajongóik megszerettek és amit várnak tőlük. Nagy felelősség ez, előny, de ugyanakkor hátrány is egyben, mert radikálisan változni, továbblépni csak olyan kis lépésekben tudnak, amit még elfogadnak tőlük. Most ez nem teljesen sikerült, az első pár szám után úgy éreztem az idő elrepült fölöttük, vagy éppen megállt velük, ugyanazt hallottam tőlük, mint tizenvalahány éve, és ez nem jó. Egy olyan radikális változás után, ami velük történt (kilépett az alapító és egyben utolsó őstag is), szerintem kellett volna annyi mersznek lenni bennük, hogy megpróbálnak valami mást csinálni, mint eddig. Nem jött össze, és ezért én nagyon szomorú voltam, de térjünk vissza a koncerthez.

 

 

 

A Bridges in the Sky-jal kezdtek, ez jó alapot tud teremteni a koncertnek, majd a 6:00 után jött is az új albumról a Build Me Up, Break Me Down. Mike Mangini nagyon kitett magáért, de ez nem is csoda, el kell telnie pár évnek (és meg kell jelennie pár új albumnak), mire nem úgy tekintenek rá, mint új fiúra, aki beült Mike Portnoy helyére. El is jött az ő pillanata, a Surrounded és a The Dark Eternal Night után hatalmas dobszólót vághatott le. Engem meggyőzött, tapasztalt és képzett dobosként hallatszott mindaz amit csinált, már elhiszem róla, hogy klasszikus zenei képzést kapott, sőt azt is, hogy oktat.
A Wait for Sleep szép lassú dal, és az utána következő már az új albumon megtalálható Far from Heaven is hasonló stílusban íródott. Annak bebizonyítására, hogy erősebb számokat is tudnak írni, jött az On the Backs of Angels szintén az új albumról.
A Six Degrees of Inner Turbulence két nagyon jó nótája hangzott fel, a War Inside My Head és a The Test that Stumped Them All. A közönség végig képben volt, rengetegen énekelték velük együtt, és nem csak a refrént, hanem a dalok szövegét is.
Ekkor lábadt az én szemem is könnybe, mert kedvencem a The Spirit Carries On hangzott el. Zárásként meghallgathattuk az új album egyik legjobban sikerült számát, a Breaking All Illusions. Levonulás, taps majd egy ráadás következett az As I Am.

 

 

 

Sokat gondolkoztam arról, mit írhatnék zárásként, de most csak azt tudom mondani, hogy a Dream Theater zenészei mind nagyon képzettek, kiemelkedően tehetségesek és magánemberként is szimpatikusak. De ha összeállnak, olyanok, mint egy versenyautó, amiben folyamatosan nyomják a féket, és nem tud igazán felgyorsulni. Amit hallunk, abban van egy kis ilyen, egy kis olyan stílus, de ez a keveredés nem hozzátesz a zenéhez, hanem meggyengíti. Nem kell odáig süllyedniük, hogy populáris zenét játszanak, de ki kéne mozdulniuk abból a langyos középszerűségből, amiben most vannak. Ehhez most megkapták a lehetőséget, de úgy néz ki, nem tudtak vele élni. Talán majd legközelebb...

 

 

 

Setlist:

 

Bridges in the Sky
6:00
Build Me Up, Break Me Down
Surrounded
The Dark Eternal Night

 

Dobszóló

 

A Fortune in Lies
Outcry
Wait for Sleep
Far from Heaven
On the Backs of Angels
War Inside My Head
The Test that Stumped Them All
The Spirit Carries On
Breaking All Illusions

 

Ráadás:

 

As I Am

új hozzászólás (0)