[Koncert] Mark Knopfler 1977 óta ejti bámulatba a gitárzene híveit és játékát, hallgatva nehéz elhinni, hogy túl van a 60 életévén is. 8 zenésztársával együtt elképesztően jó koncertet adott a Sportarénában vasárnap este.



Legújabb albumának a Get Lucky nak kezdőszámával a Border Reiverel kezdődött a buli és a közönség az első hangok felhangzásától egy húron pendült vele. Nem volt előzenekar de nem is volt rá szükség, az élményt amit adott csak csorbította volna bárki, aki előtte a színpadra lép. A közönség rendkívül homogén volt, mintha a bejáratnál valaki csak a 20-40 közötti értelmiségieket engedte volna be, és közülük is azokat, akik nemcsak értik de fejből tudják is a számok szövegét. Kétórás örömzenélés és válogatás volt ez egy több mint 30 éves pályafutás legjobb szerzeményeiből, de sokan úgy voltunk vele, reggelig is elhallgattuk volna ahogy a színpadon játszik. Emberileg is nagyon szimpatikus volt, és ez nagyon ritka a sztárok között. Nem ünnepeltette magát, nem kért semmi extrémet tőlünk, csak hagyta, hogy a zenéje átjárjon minket, felfrissítsen és örömmel töltsön el.

Végig egy széken ült a színpad közepén (talán két alkalommal állt fel pár másodpercre), és ezért elnézést is kért tőlünk, majd viccet is faragott belőle miszerint hátfájása miatt orvosa még a járást is megtiltotta. Minden új dalra nyitott volt a közönség, de azért valljuk be őszintén, a legnagyobb sikert a régi nagy Dire Straits slágerek aratták, a Romeo and Juliet, Sultans of Swing, Telegraph Road, Brothers in Arms, So Far Away ötös így csokorba fogva is képes lenne megtölteni a sportarénát. Várta is tőle a közönség, eljátszotta őket, de mosolyogni csak az újabb, saját számoknál láttam.
A Get Lucky és a 2007-ben kiadott Kill to Get Crimson lemezén teljesen más arcát mutatja, másfajta zenéket játszik, mint amit megszoktunk tőle. Sokkal közelebb vannak ezek a dallamok az ír népzenéhez, mint a Dire Straits vagy Nothing Hillbillies-ben játszott dallamosabb rockzenéhez, de mindez csak sokoldalúságát bizonyítja és különbözőségük ellenére mind magukon viselik a jellegzetes Mark Knopfleres stílusjegyeket.


A legjobb szó amit erre a koncertre lehet mondani az, hogy elejétől a végéig örömzene volt. Örömmel adta a közönségnek, és mi ezt szeretettel és örömmel viszonoztuk. Semmilyen más előadótól nem kaptam ilyen közvetlen és szívből jövő élményt, mint tőle. Apró anekdotákat is elmondott a számok között, ezek egyike hogy nemrég beverte e könyökét és emiatt (és az ilyen apróságok miatt) soha nem ugyanúgy játssza le a számait, valami különbség mindig akad két koncert között.
Kivételesen el kell mondanom, hogy a színpadtechnika itt teljesen másodlagos szerepet kapott. Mivel nem volt tüzijáték, hatalmas lángszóróval ijesztgetés vagy vérhányás, nem is erőltették túl a dolgot. Egy szem kivetítő volt csak ami vagy mutatott valamit vagy még a függönyt is eléhúzták, így jelenléte másodlagossá vált, nem is hiszem, hogy bárkit felizgatott volna ami vele történik. A világításra ugyanezek voltak jellemzőek, néha volt pár reflektor, ami sárgán/kéken/pirosan világított, néha nem. A lényeg a fejreflektor volt, ami megvilágította Mark Knopflert és ez tökéletesen elég is volt. A lényeg itt sok más fellépővel ellentétben a tiszta zene volt, sőt nagybetűvel ZENE, mely beterítette az egész nézőteret. Táncoló embereket nem láttam, sem más módon tombolókat de a hiányérzetem ellensúlyozta a szünetekben felhangzó vastaps, illetve az hogy az ismertebb számok szövegét kórusban énekeltük.


Kétszer is visszatapsoltuk és mindkétszer örömmel jött vissza, mosolyogva, hogy újabb számokat játsszon el nekünk.

Emberileg nagyon szerethető, eszméletlen jó gitáros, fantasztikus dalszövegíró. Mindez egy személyben Mark Knopfler aki két év után ismét képes volt hatezer emberrel megtölteni a Sportarénát és bemutatni a dallamos gitárzene magasiskoláját. Már bekerült a zene hallhatatlanjai közé, de mindez nem fogja vissza attól hogy koncertről koncertre újra és újra elkápráztasson minket.

- dinnye -

új hozzászólás (1)