Az eseményt beatmeeting névre keresztelték. Három kiváló zenekar egy nem is olyan régen nyílt, tehát még tesztelésre váró szórakozóhelyen, a Muzikumban, Budapest szívében. Tökéletes szombat esti program.
Az egyelőre még laza hobbizenekarként működő Csibort jó másfél éve fedeztem fel teljesen véletlenül egy koncerten, a Jurij pályáját évek óta követem, a Pluto zenekar tagjaihoz pedig még haveri szálak is kötnek – na így írjon az ember teljesen elfogulatlanul egy eseményről. A zenekarok részéről tehát tudtam, hogy mit fogok kapni, és azt maximálisan meg is kaptam. A koncerteknek helyet adó Muzikumot viszont méregettem magamban, és olyan érzésem volt, mintha egy viszonylag elegáns bár, illetve egy általános iskolai tornaterem keresztezéséből született volna.
Sőt még némi egyetemi bálterem vagy falusi kultúrház-hangulat is keveredett ebbe a furcsa miliőbe, amibe az estet megnyitó Csibor színpadi megjelenése tökéletesen illeszkedett: az ünneplőbe öltözött, öltönyt viselő zenészek valóban a hatvanas évek beatkorszakát idézték. És bár a zenekar mindig saját szerzeményekkel lép fel, most belefért a repertoárba egy Beatles-feldolgozás is. A ötletes szövegeit a lüktető beat mellett folkos hangzású elektromos hegedűvel megbolondító Csibor egyébként nem a hagyományos lemezterjesztés híve: vásárláskor a Csokoládé című kislemez mellé csokoládé is járt, számaikat témájuknak megfelelően olyan ismert blogokon tették letölthetővé, mint a Munkahelyi terror, a Csajok és pasik, az Urbanista vagy a Szakítós, a legújabb albumot pedig az adott koncerthelytől függően két sör áráért lehet megvenni.
A Csibor az eleinte kis létszámú, de szépen növekvő közönséget ügyesen bemelegítette, a vidámságot pedig fokozta egy megmosolyogtató közjáték is. Az énekes-szövegíró, örökmozgó Zubreczki Dávid megkérte a közönséget, hogy nehogy közelebb jöjjenek és felrúgják a színpad elé tett korsóját, egy később érkező lány viszont szó nélkül megragadta azt és kortyolni kezdte a benne lötyögő sört. A magyar kocsmakultúrában bevett szokás a hiénázás, talált sör aranyat ér, de ha az éppen játszó zenekar énekesétől lop valaki, annak azért visszhangja van. Sértődés persze nem lett, sőt Dávid a nagyjából negyed korsó sör helyett a bűnét megbánó lánytól kapott egy egészet, így végül is ő járt jobban.
A Nyíregyházáról érkező Jurij koncertjére lelkes közönség gyűlt össze. A magukat szocrock bandaként definiáló, otthonuk mellett budapesti klubokban és kisebb-nagyobb fesztiválokon gyakran fellépő srácok ugyanolyan széles mosolyokkal fogadták a közönség lelkesedését, ahogy a közönség fogadta a már jól ismert slágereket. A Táncolsz és élvezed például rádiós sláger, de a Matróz vagy a Kék a pólóm is igazi közönségkedvenc, látszik ez abból is, hogy az első sorokban mindig mindenki kívülről fújja a szövegeket. Utóbbi sírva vigadós dalt például kiválóan lehet részegen és hangosan üvölteni.
De azért a Jurij-számoknak néhol mélységük is van, eltekintve mondjuk az olyan szerzeményektől, mint a Győri Gábor szólógitáros kvázi magánszámaként minden koncerten elhangzó Díler, amelyben egyetlen, ámde irodalmi igényességgel megírt sor („Ha a díler átbasz, kurva nagy a baj”) ismétlődik végtelenítve. Ez a komolytalanság viszont baromira jól áll a zenekarnak, és mindenképpen dicséretes, hogy kedvetlenül zenélő Jurijt még egyik koncerten sem láttam. Most pedig még egy zenekarcsinálással kapcsolatos tippet is kapott a közönség Polák Péter énekes-gitárostól: mivel a zenészek általában isznak és be is rúgnak a fellépések alkalmával, sokszor hiába tervezik meg előre a műsort a próbákon. Ezért aztán a próbateremben is be kell rúgni, mert így jobban modellezhető a koncert-szituáció.
Az est harmadik és egyben utolsó fellépője, a Pluto meglehetősen aktív mind klub- és fesztiválkoncertek, mind pedig lemezkiadás terén, számaikat játssza a rádió, a minap pedig még egy tévés szerepléssel is növelték ismertségüket. Egyébként a három zenekarban talán az a közös, hogy lemezről lemezre fejlődnek és jó értelemben véve sok mindent megtesznek az alternatív zenei színtér élvonalába való bekerülésért, ugyanakkor a zenélés öröme és a közönséggel való kapcsolat, a koncert előtti vagy koncert utáni együtt sörözések és beszélgetések legalább annyira fontosak számukra, mint az úgynevezett szakmai sikerek és elismerések. Én magam is ennek a közvetlen, zenekar és közönség közti kapcsolatnak köszönhetem a Plutóhoz fűződő barátságomat.
Amíg a Pluto többi tagja fel nem ért a színpadra, a frontember, Nemes András szólóban, egyszálgitárral adott elő egy új szerzeményt. Aztán jöttek sorban a „képtelen, féktelen ötletek”, a Pluto-slágerek az egészen friss daloktól a legrégebbi kedvencekig. A Pluto klasszikus szerzői zenekar Nemes András izgalmas dalszövegeivel, és három olyan zenésszel, akik párhuzamosan megszámlálhatatlanul sok formációban működnek közre. Dudás Zsombor dobol többek között a Cabaret Medranóban, a Vasárnapi Gyerekekben és a Specko Jednoban, előbbi kettőben Horváth Gábor is basszusgitározik, Martinkó Tamás pedig tagja a Galapagosnak is. Nem csodálkozom, amikor Horváth Gabi azt mondja nekem, maradva a próbatermes vonalon, hogy ő nem híve a zenekari próbáknak: koncertezni kell, és kész!
Bár a Nagy szívbűvölő című rádiós slágert eredetileg Péterfy Bori énekli, a dalt Pluto-koncerteken a zenekar sokszor Varga Zsuzsával adja elő, és így történt ez most is. A Venus egykori énekesnője vokálozott még néhány dalban, személyes varázsán kívül ezzel is hozzátéve egy kis pluszt a koncerthez. Közjáték itt is volt: úgy tűnt, ma este szeretnek lopni a lányok a közönség soraiból, az egyikük ezúttal a setlistet nyúlta le, amit a zenekar visszakért, mert a zenésznek mégsem árt maga előtt látni az eljátszandó dalok listáját. A srácok visszatapsolás után, jó szokásukhoz híven felpörgették és szétzúzták az amúgy végig békésen lüktető, önéletrajzi ihletettségű Bonnie és Clyde című dal legvégét – az ilyesmi elengedhetetlen eleme egy-egy Pluto-koncertnek.
Hiányérzet nem maradt, ilyennek kell lennie egy tökéletes szombat esti programnak. Ami feltűnt a rendezvénynek helyet adó Muzikummal kapcsolatban, hogy túl sok megtartó erővel nem bírt, alig néhányan maradtunk a koncert után a pult körül, a koncertterem pedig a dj munkája ellenére is szinte teljesen kiürült. De mindenképpen piros pont annak a csaposnak, aki arcról megjegyezte, hogy ki mit fogyasztott, így egy idő után már kérni sem kellett.
A Csibor zenekar a saját maga által indított blogon, illetve az esemény Facebook-oldalán is arra a kérdésre kereste a választ, hogy a Beatles és a Kinsk, illetve az Illés-Metro-Omega triumvirátus után létezik-e még egyáltalán beatzene, és rögtön meg is válaszolta a kérdést, hogy igen, létezik, „még akkor is, ha azt épp indie-nek, britpopnak vagy alternak nevezik”. A hatvanas éveket mindenesetre nem érdemes összehasonlítani a jelennel, de a lényeg az, hogy akik ott voltunk a Muzikumban a beatmeetingen, legalább olyan jól éreztük magunkat, mint annak idején a szüleink érezhették az akkori kultúrházakban.
Szólj hozzá!