Blondie, 40 év, Aréna = 25%; Scooter, 20 év, Park = 100%. Ezzel a kis képlettel szeretném érzékeltetni mi a menő manapság a fiatalok körében. De ne legyünk túl szigorúak. A hardcore királya H.P. (nemazamárka) Baxxter és csapata a kilencvenes évek elején bombaként robbant be a köztudatba, és igazából a mai napig nem sikerült letaszítania egyetlen utánuk következő formációnak sem. Ráadásul kisebb kihagyásokkal ugyan – meg néhány tagcserével -, de 20 éve folyamatosan ontják magukból a slágereket, és járják a környező országokat látványos koncertjeikkel, ami miatt valóban nehéz lenne őket elfelejteni. A mostanában oly divatos retróhullámot meglovagolva tértek vissza hozzánk, ráadásul most nem egy fesztivál kedvéért, hanem önálló fellépőként, ami tökéletes mérce volt arra vonatkozólag, hogy is állunk mi itthon a gépzenével. A végelszámolás szerint nagyon is jól. Az Aerodrome Fesztivál és az első Punnany Massif-buli óta nem láttam ennyi embert a Parkban, pedig jómagam is előfordultam pár koncerten a szezon alatt.
Az est egyértelmű nyertese a mostanában inkább kisebb közönséghez szokott Kozmix, akiket akkoriban Scooter magyar megfelelőjeként aposztrofáltunk. Valószínűleg nem volt véletlen az általános összehasonlítás, hisz a zene és a körítés is feltűnően hasonlított a külföldi mintára. Ennek ellenére (vagy talán épp ezért) gyönyörű karriert futottak be itthon, és nincs olyan retródiszkó, ahol a Dj ne játszana le legalább egy Kozmix-dalt az éjszaka folyamán. Elnézve a koncertjüket és az önfeledten csápoló tiniket, úgy éreztem magam, mintha egy időutazáson estem volna át, és ismét a boldog kilencvenes években ébredtem volna. Tulajdonképpen semmit nem változtak a főszereplők, a stílus és a rajongói tábor, csak az évszám ugrott egyet. Lala és Hozsó még mindig ugyanolyan lelkesedéssel nyomja végig a bulit, mint annak idején, ami, valljuk be őszintén, így a negyvenen túl már nem is olyan természetes jelenség. Jó kondiban vannak a fiúk, és ennek köszönhetően a fellépés is sikeresen zárult. Tökéletesen megalapozták a hangulatot az utánuk következő sztárcsapatnak, amiért gondolom hátul a backstageben le is pacsiztak egymással.
Rövid átállás (ez a jó a gépzenés fellépéseknél), és máris a színpadon köszönthettük Németország Pál Dénesét, az igéző kék szemű és vakítóan szőke hajú hardcore herceget, valamint két apródját a szintik mögött. A fotósárokba történő beengedés közben a biztonságos bácsi előzékenyen figyelmeztetett minket, hogy ne nagyon lógassuk be a gépeket a színpad fölé, mert az első két dalban erős pirotechnikai elemekkel fogunk megismerkedni közelebbről. Azóta is imába foglalom az úriember nevét, ugyanis szó szerint nagyon közel voltunk a tűzhöz, aminek hangos és hirtelen durranásától egy komplett szívrohamot hordtam ki lábon munka közben. Annyi hasznom azért volt a dologból, hogy így közelről is jól végigmérhettem az úriembert. Azt kell mondanom, rajta sem nagyon látszik, hogy már az ötvenet verdesi. Mögöttem a nézőtéren egy hölgy meg is jegyezte a barátnőjének, hogy „ez a pasi még mindig jól néz ki”, amivel részben tudok csak egyetérteni, mivel nekem sose volt férfiideálom. Azt viszont valóban el kell ismerni, hogy simán letagadhatna jó pár évet, és kondi tekintetében vele sincs komoly probléma. Egyetlen dalt kivéve végig a színpadon volt, és a már megszokott – és fotósként rettentően idegesítő – nyughatatlan stílusban járkált fel-alá a színpadon, vagy épp ugrándozott extázisban. A színpadi show-elemek semmit nem változtak. A már jól bevált csinos táncoslányok és ügyesen mozgó fiúk, a lézer, a füst és az elmaradhatatlan lángcsóvák mellett a Fire című dalban gitártudományát is megcsillogtató H.P. hangszere természetesen csillagszóróvá változott, amivel most is sikerült elvarázsolnia a nagyérdeműt. Az elhangzott dalok közt gigaslágerek és újdonságnak számító darabok is előfordultak, de a stílus alapkövetelménye a „puccsuhendzápindiér” folyamatos emlegetése ebben az esetben kevésbé irritáló, mint egy átlagos Dj-szett közben.
Míg a fotósárokból sikerült átverekednem magam (szó szerint) a teraszig, volt alkalmam a közönség összetételét is testközelből megvizsgálni. Örömmel tapasztaltam, hogy ezúttal a korosztályi határok eléggé kitolódtak, és a „gépesen behuzalozott” (ahogy ezt a napokban egy kedves ismerősöm részletesen elmagyarázta) tinik mellett a 30 fölötti korosztály is szép számban tisztelgett a mester előtt. Gyanítom, hogy ennek oka leginkább a fiatal éveink visszaidézése, hisz akkoriban nem volt olyan zenekedvelő ember az országban, aki ne hallott volna legalább egy Scooter-nótát. Bár akkoriban mi nagy bonanzásként épp kedvenc zenekarunk búcsúzását sirattuk, azt kár lenne letagadni, hogy vígan roptuk a középsulis bulikon a hardcore, techno, rave és egyéb műfajú előadók dalaira is, ha jó társaságba kerültünk. Szemmel láthatóan ezzel nem csak én voltam így akkoriban, aminek ékes bizonyítéka, hogy a VIP teraszhoz vezető lépcső aljában is biztonságos bácsik irányították a felengedhető vendégeket darabszámra kimérve. Így a fotósárokból nagy nehezen átvergődő szegény munkásembereknek is volt egy negyed órás kiesés a műsorban, amíg max a HOPPÁ-t nézegethettük belülről. (Itt jegyezném meg a jövőre nézve, hogy az üzemeltetők helyében erősen átgondolnám a HOPPÁ tagsággal járó jogosultságok körének igazoltságát, különös tekintettel a teraszon való élvezkedésre.)
Mindent összevetve a kilencvenes évek még mindig nyerő. Legalábbis zenei szinten biztosan. Az idei szezon nosztalgikus koncertjeinek teltházait látva, kíváncsian várom a jövő évi felhozatalt. Lennének még titkos favoritok, akiket érdemes lenne elhozni akár a Parkba, akár valamelyik nagyobb fesztiválra. ;)
Szólj hozzá!