S ami igazán megnyugtató hír a jövőre nézve, hogy ezeknek a bandáknak lelkes és kitartó rajongói bázisa van, akik a mai napig hajlandóak pénzt áldozni belépőkre, albumokra és egyéb zenekari csecsebecsékre. (Tudom, merchandise.) Persze az életben maradásért nem árt, ha egy olyan összetartó közösségnek vagy a tagja, mint jelen zenekarok és barátaik, akik az évek során a közös turnék alkalmával szépen összecsiszolódtak, és ahol lehet, segítik egymást. Fura is lett volna, ha nem együtt ünnepelték volna évfordulójukat. Bár volt, akinek ez már a sokadik 15-ös jubileumi bulija, de hát a fene se bánja.
Az Akváriumban a felújítás óta a fülünknek jóval élvezetesebb bármilyen koncert, de akkor érzed igazán a változást, ha egy jó kis rock/metál/punk bulit választasz szórakozásul. Van, akit kiráz a hideg, én viszont egyenesen imádom azt az érzést, amikor a mellkasodban a „dobmegabasszus” ütemére ver a szíved. Nos, ez a kívánságom szombat éjszaka maradéktalanul teljesült. Nem tudtam olyan messzire állni a színpadtól, hogy ne érezzem azt a lüktetést, ami egy ilyen bulinak nélkülözhetetlen eleme. Volt is nagy öröm és „bódottá” színpadon innen, kordonon túl. Részletek darabokban…
Minden rendes bulin kell egy hangulatot alapozó előzenekar, és ebben az esetben a még nem 15 éves, viszont friss második EPés Uzipovra esett a választás. Abszolút nem meglepő, hisz az utóbbi időben egyre több helyen futottam bele a bandába akarva-akaratlanul. Ezek alapján arra a rendkívül elmés megállapításra jutottam, hogy igen jó barátságot ápolnak a stílus neves képviselőivel, akik valószínűleg látnak bennük fantáziát, így érdemes odafigyelni a csapatra. A hármas felállásban működő, hivatalosan noise rockot játszó zenekar nem sokat törődik a körítéssel. A dalszövegek és a hangzás is olyan egyenes, mint a legrövidebb út. Nem kell azon töprengeni, vajon mire gondolhatott a költő, de talán pont ezért szerethető.
A szülinaposok sorát a metálosok egyik kedvence, a nem mellesleg Fonogram-díjas Insane nyitotta, akik az elmúlt 15 év alatt elfogyasztottak ugyan pár zenészt, de a lényeg nem változott. A néhány kivételtől eltekintve angol szövegekkel játszadozó Insane a tipikus fejrázós dalok nagymestere. Apró zavar az űrben a bevonuláshoz kiválasztott Lou Bega gigasláger, a Mambo No 5 megszólalása volt, de kezdek hozzászokni, hogy a metálosoknak is van humorérzéke. A banda korábbi énekesét Knapp Oszkárt beszippantotta a pesti közlekedés, ezért az utolsó pillanatban, az utolsó dalban sikerült beesnie a színpadra, így egy fél szám erejéig ő is kiereszthette a hangját. Mindenesetre az Insane tökéletesen uralta a színpadot, és az énekes frontember Tóth Bertalan bátran közeledett a rajongók felé, igaz, ő még megtartotta a tisztes távolságot.
Nem úgy a Fish! vezére Kovács Krisztián, akinél nem létezik koncert zenészsimogatóval egybekötött ősvegyülés nélkül, a kordon közelében álló rajongók legnagyobb örömére. Nagy kedvenceim a hazai élmezőnyből, és nem csak azért, mert a dalaik igen hatásosak, hanem azért is, mert minden egyes koncertjük felér egy vígjátékkal. Nem veszik túl komolyan amit csinálnak, és nincsenek nagy művészi elképzeléseik magukról, egyszerűen csak annyi a cél, hogy mulattatva mulassanak. Ennek jegyében persze a bevonulás sem volt egyszerű.
Frank Sinatra örökbecsű slágere a New York, New York dallamaira belibbenő zenekari tagok láttán szem nem maradt szárazon. Nem szoktunk hozzá a ing-nyakkendő-szövetnaci kombóhoz, de kifejezetten csinosak voltak a fiúk ebben a ruciban. André csokornyakkendője, Zsolti Elvis-imitátor lakkcipője, Matyi elegánsan befésült frizurája és Krisztián a hittérítő szerepében tetszelgő bibliaárus (ezt tőle loptam) figurája előre vetítette, hogy ez az este sem a világmegváltásról fog szólni. Ehhez képest nyomták le a bulit, és bár időnként nem tudtam eldönteni, hogy én vagyok alulöltözve vagy inkább ők túl-, az biztos, hogy innen is mosolyra húzódó szájszéllel távoztam. A Halaknál a bevonulóhoz kivonuló is társul, ami egy jó ideje már Joe Dassin Aux Champs Elysées című andalgós dala, ami szintén fura választás, de mégis működik.
Nem volt kérdés, hogy azt est fénypontja, a Subscribe zenekar koncertje lesz, hisz tulajdonképpen ez az egész buli az ő szülinapjuk miatt került reflektorfénybe. A leginkább szintén angol nyelven kommunikáló, ugyancsak Fonogram-díjas banda fellépései nem a visszafogott zenehallgatásról híresek. Tulajdonképpen azt csinálják, ami épp jólesik, és ebbe belefér a közönség közé vegyülve dalolászástól a rajongókon való szörfözésig minden. Igaz, ezt a fajta közvetlenséget csak Csongor Bálint engedi meg magának, a többiek addig a színpadon próbálnak maradandót nyújtani, például ezért is hasznos több szereplős bandában játszadozni. Az tény, hogy karizmáért Bálintnak sem kell a szomszédba ugrania, és gyanítom, hogy nélküle nem lenne olyan színes a produkció, de azért ne menjünk el szó nélkül a dalok mellett sem.
A Subi szerzemények azon ritka darabok közé tartoznak, amik élőben és album formájában is hatásosan működnek. Itt azért már a dalszövegnek is van komolyabb formája, ami az általam csak dallamos metálnak nevezett stílussal kiegészítve minden igényt kielégít. Nem véletlen, hogy az Álomtégla című dal nagy kedvence volt a Petőfi rádió hallgatóinak is. Igenis létezik olyan keményebb hangvételű zene, amit a média is bátran felvállalhat, és nem kell attól rettegni, hogy felháborodott hallgatók tömegesen rohamozzák meg a székházat felelősök után kutatva. A Subi erre a legjobb példa, és ehhez mérten rajongóik száma is folyamatosan emelkedik. 15 év nagy idő, elnézve a fészbúkon a tagok korai képeit óhatatlanul megmosolyogjuk a kezdeti szárnypróbálgatásokat, viszont azért a kitartásért, munkásságért, támogatásért, ami őket jellemzi, valóban megérdemelték a koncert végén a családtagok által ünnepélyesen átadott érmeket. A est legszebb pillanatát szintén Bálint produkálta, aki édesanyja nyakába borulva köszönte meg mindenkinek az elmúlt éveket. Nem sokkal később egy torta is előkerült rajta a 15-ös gyertyával, amit a zenekari tagok közösen fújtak el, majd egy rövid ráadással búcsúztak a velük együtt ünneplő közönségtől.
Végül, de semmiféleképpen nem utolsó sorban az Isten Háta Mögött lépett színpadra, akiket nem egyszerű befogadni. Aki először hallgatja, valószínűleg sikítva menekül. Aztán másodszor is. De sokadik alkalom után elkezded ízlelgetni, és egy idő után ráébredsz, hogy tulajdonképpen ez neked tetszik. Na, onnantól válsz a rabjává. Az IHM szövegvilága enyhén szólva nem egyszerű, ezért muszáj rááldozni néhány albumnyi időt, hogy beszippantson saját világába. Nem szeretnék túlzásokba esni, de igazából az IHM dalok többségét nyugodtan hívhatnánk megzenésített verseknek, még akkor is, ha sokszor a ritmust is nehéz követni, nemcsak a dallamot. Viszont ha már karizma – amiből elég bombát kaptunk szombat este -, akkor mindenképpen meg kell említenem az IHM frontemberének, Pálinkás Tamásnak néha idegesítő, néha imádnivaló, de mindenképpen szórakoztató affektálós előadásmódját, ami az utánozhatatlanul „gizda” beállások kíséretében védjegyévé vált. Ebben a felállásban még a mellette szerényen gitározgató - amúgy az Óriás frontembere - Egyedi Péter is eltörpül, ami lássuk be, nem kis teljesítmény. Ha valamire azt mondjuk, hogy alternatív, akkor ez az IHM-re tökéletesen passzol. Részemről valódi csodának tartom, hogy még a mai napig is rengetegen rajonganak értük, kíváncsiak a mondanivalójukra, köztük olyanok is, akik a kezdetekkor még az óvodában énekelgették a gyerekdalokat. Isten tartsa meg jó szokásotokat!
A zenekaroknak pedig boldog szülit és még minimum ugyanennyi alkotásban gazdag évet kívánunk!
Szólj hozzá!