Ami a tagság átalakulását illeti, az tavalyelőtt ment végbe, távozott – ki tudja, milyen okok miatt, mivel senki nem beszél róla – Varga Orsolya billentyűs, és talán a távolság miatt a zenekar több mint egy évtizede Ausztráliában élő, Menyhárt Jenő „zeneigazgató” mellett a zenekarban 30 éven át kitartó másik alapító tagja, Kiss László basszusgitáros (egyes számokban énekes, helyenként dalszerző) is, és helyükre érkezett a nagyon tehetséges multiinstrumentalista Darvas Bence (egyéb zenekaraiban, például a Vasárnapi gyerekekben vagy egykor a Duendében azért leginkább billentyűs) és az előttem addig ismeretlen Fülöp Bence basszusgitáros. Már láttam ezt a felállást valamikor 2013-ban többször is – ami engem illet, nem győzött meg, bár eleve nem nagyon rajongok az öreg zenészek gyerekeik/unokáik kortársaival zenélnek felállásokért más zenekarok esetében sem (Beatrice, P. Mobil, HBB stb.).
Ami pedig a zenét és a szövegeket illeti, hááát... jót csak igen mérsékelten tudnék róla mondani, azt kisvártatva el is mondom, de...
Leginkább nagyon hosszú lére eresztett, szürreális történeteket elmesélő, olykor erőltetett szójátékokkal próbálkozó expresszionista szövegek a semmiről.
Hol vannak ezek a dalszövegek azoktól a néhány sorban megfogalmazott, tömör, mégis sokatmondó, ütős szövegektől, amelyek (az egyedi és szintén nagyon jó zene mellett) annyira híressé, mára már legendássá tették a zenekart a ’80-as évek elején, hogy a mai napig abból él, és amelyen azóta generációk nőttek fel? Ki tudna idézni valami komolyabb gondolatot az új szövegekből? És a régiekből?
És ami a zenét illeti: hol vannak azok a finoman rafinált kis zenei aláfestések, esetenkénti gitár-billentyű párbeszédek és dallam-kíséret-váltások a mindig is inkább szövegcentrikus dalok éneke alól? Igen, viszonylag egyszerű elemekből felépített zenék voltak az Európa Kiadó 1980-as évek első felében írt dalai, de együtt mégis nagyszerű összhatást adnak ki.
Nyilván tudom én is, meg hallottam is ezerszer, hogy az idő telik, az ember és a zenekara/zenéje/zenei ízlése meg változik, de hol vannak ezek az új, sokszor csak a rapszerű szöveg aláfestésére készült minimálzenék (pl. Annak is kell) a régi, első hallásra magukkal ragadó dallamoktól? Jó, persze, Dönci (Dénes József; 1957–2008) kvalitású zenei tehetség nem születik minden bokorban, de van a zenekarban egy Kirschner Péter és egy Másik János is, akik azért szintén letettek már jó néhány remek zenét az asztalra. Most ez az album (szerintem) valahogy mégsem sikerült (még mindig az új lemezről beszélek).
Persze, egy-egy dal az új lemezről remekül beférne például Deák Bill Gyula (Smirgli és Virsli) vagy mondjuk – ha még élne – Cseh Tamás (Vörös lány), esetleg egy countryzenekar (Ennek a szobának) műsorába, azaz nem eleve kivétel nélkül rossz és hallgathatatlan dalok ezek egy másik zenei világhoz és hangulathoz, csak nem egészen erre számít az ember kicsit több mint 30 év után az egyik kedvenc zenekarától és kedvenc dalszövegírójától.
Mindez azért szomorú (legalábbis nekem), mert számomra hosszú éveken át az Európa Kiadó volt A zenekar (és persze a régi zenéi ma is a kedvenceim közé tartoznak, ahogy azok szövegét is mai napig a hazai könnyűzene legjobb szövegei közé sorolom).
Na de ez rég volt, még az 1980-as években, a két hivatalosan megjelent ’80-as évekbeli lemez (Popzene; Szavazz rám) szódával még elment (bár a mindenki által leginkább várt dalok lemaradtak róluk, akkoriban volt is fanyalgás a rajongók részéről rendesen, és őszintén szólva én is többet vártam tőlük), az 1993-as Itt kísértünk album pedig már nem nagyon jelentett számomra semmit, csak 1–2 szám tetszett róla, de a régi szövegbeli mélységeket és zenei színvonalat azok sem közelítették meg (sok szintén régi EK-rajongó barátomnak viszont tetszik az egész), aztán a tavalyelőtt megjelent Annak is kell című lemez... egy ismeretlen zenekartól akár még jó is lehetne, ha azok a fránya elvárások nem lennének egy Európa Kiadóval szemben a színvonalat illetően.
De vannak.
Szóval az a – már közel 2 éve szintén a Millenárison bemutatott – lemez szerintem kifejezetten gyengére sikerült. Már első hallásra is, többedikre pedig még inkább. Mind zenében, mind szövegben. Ezek fényében vegyes érzelmekkel készültem erre a koncertre, remélve, hogy a régi számok lesznek többségben.
Mivel a slam poetry számomra teljes mértékben élvezhetetlen és értékelhetetlen mint műfaj, a koncertet felvezető, az Európa Kiadó egyik legnépszerűbb dalának címét kölcsönvéve Mocskos idők címre nevezett, „igazi kultúrcsemege”-ként beharangozott eseményt ennek szellemében ügyesen ki is hagytam. Olyannyira, hogy – bízva abban a több évtizedes rutinban, hogy egy 20.00-ra meghirdetett koncert úgysem kezdődik el fél 10-nél előbb, az első néhány dalról le is csúsztam.
A koncertterembe lépve épp az Európa Kiadó című dal szólt, amely a zenekar talán legelső és szerintem messze legsikerültebb száma, még 1981-ből, valami réges-régi kazettán – fiatalabbaknak: az MP3-lejátszó előtt ilyenről hallgattak zenét az akkori fiatalok, mágneses szalag szalad kis műanyag dobozban, egy irányba 30–45 percen át, aztán vissza ugyanennyit – megvan még billentyű nélküli változatban is, és már úgy is nagyon ütős, aztán az 1982-es, máig felülmúlhatatlan demón éri el a csúcspontot (igaz, koncerteken hallottam még annál is jobb verziókban), ez hál’ istennek megjelent a Bahia jóvoltából, alig 20–25 év késéssel CD-n is, persze jó pár dal híján, pedig azokat is jó lenne egyszer megjelentetni – gondolok itt konkrétan a Várna, az Igazi hős, a Megalázó, durva szerelem, a Jó lesz és az Unidentified Singing Objects című számra –, szóval az Európa Kiadó című szám ment, ami nálam mindent összevetve is benne van a világ legjobb 3 dalában, tehát ez a koncert számomra elég jól indult. Mint később megtudtam, 2 számról maradtam le, de újakról, szóval nem voltam igazán bánatos a késés miatt.
A következő számnál pedig mindjárt feltűnt egy új zenekari tag is, a neve sajnos nem maradt meg, mindenesetre két dalban (Smirgli és Virsli, Vigyázz, ha angyal) ő basszusozott, nem tudom, ez azt jelenti-e, hogy a nemrég szerzett Fülöp Bence basszusgitáros a távozás hímes mezejére szándékozik-e lépni, vagy csak állandó vendéggel dúsítják fel a zenekart, de Jenő valami olyasmit mondott, hogy többször is fogjuk még látni az úriembert a koncerteken.
Természetesen nem maradhatott el Jenő közönséghez intézett szózata sem, miszerint az Európa Kiadó nem az a zenekar, amelyiket utasítgatni lehetne meg amelyiktől kérni lehet, mert ez a zenekar mindig azt csinálja, amit akar bla-bla-bla – ez persze eleinte még elment, esetleg még szórakoztató is volt, de így ezredjére hallgatva kicsit már uncsi. Na jó, nem kicsit.
Ezt követően az első hanglemezgyári lemez talán legjobb száma, a Toporzékolok következett (ha már ugye a nagy slágerek nem kerültek fel a lemezre – minden relatív), majd a korábban Kiss Laci által énekelt Elmennek a fiúk jött Müller Péter, az egykori URH-s zenésztárs előadásában, aki erre az alkalomra szerzett valami bikavadító piros Girardi-kalapot a nyakába akasztott, színben harmonizáló piros kerékpárlakattal és valami hawaii-ing-mintás kabáttal.
Ezután ősbemutatónak lehettünk szem- és fültanúi a Tánc című dal esetében, amely, akárcsak az új lemez dalai, biztosan nem kerül a kedvenceim közé.
Hál’ istennek viszont ezzel nagyjából le is zárult az új dalok sora (talán 1 kivétellel – szerencsére a Payer András (tudja még valaki, ki ő?) műsorába simán beférő, egy jobb időgép segítségével a 60-as évek táncdalfesztiváljain jelentős nyerési eséllyel indítható Ki tudja, hol van Nórika? ezúttal elmaradt), és főleg a régebbi darabok kerültek terítékre, köztük a Romolj meg (a közönség többségével ellentétben ez, bár régi, nekem nem annyira tetszik) és a pár éve újra a repertoárba került, az új lemezen is szereplő 3 Judit, 4 Zsuzsa (ez viszont igen).
Szóval a kínálat átcsapott pozitívba, a kivitelezés azonban nem mindig követte ezt teljes mértékben. Gondolok itt például arra, hogy az egyébként tényleg kiváló billentyűs Darvas Bence billentyűn alig-alig játszott a koncert egészében, helyette mindenféle ütősöket (percussion) püfölt, valamint trombitát sanyargatott és hegedűt kínozott, utóbbiakat kívülről hallhatóan mindenféle elképzelés nélkül. Persze lehet, hogy ez a koncepció, de attól még nem biztos, hogy jó is.
A koncert mélypontja viszont még csak eztán jött, és ezt – sajnos, hogy ezt kell mondanom – egyértelműen a Krasznai Tünde által előadott Mocskos idők jelentette. Tündét egyébként kedvelem és nagyon jó hangú énekesnőnek tartom, ahogy az X faktorban (ezt meg így kellene írni, kedves RTL Klub!) előadta a Popzenét, az kifejezetten remekül sikerült, de ezúttal kb. 1 hangon elordította az eredetileg sem túl bonyolult énekdallamú számot elejétől végig (nem tudom, nem hallotta magát a kontrollban vagy túlizgulta...) – szörnyű volt. És a megrökönyödött arcokat látva a nézőtéren biztos vagyok benne, hogy nem voltam egyedül ezzel a véleményemmel.
Tünde levonulása után továbbra is a régi számok sorjáztak a koncert végéig, többek közt a Turista és a Megalázó, durva szerelem még a Love ’82 demóról (bár utóbbi egy ideje már – nem biztos, hogy előnyére – megváltoztatott szöveggel), de még olyan messzire is visszanyúlt a zenekar, mint a Bon-si-bon, amely eredetileg az URH műsorán szerepelt.
A ráadásban is ez a vonal folytatódott, előbb az Elmúlik az összes vendég színpadra lépésével, majd levonulás, ám a közönség nem hagyta ennyiben, és újra visszatapsolta az együttest, amely a Jó lesz disztopikus hangulatával szerette volna hazaküldeni a nagyérdeműt, de a nagyérdemű nem szeretett volna még hazamenni, pláne nem így lehangolva, úgyhogy a második ráadás ráadásaként kicsit felpörgette a tempót a zenekar, és az Ez a város előadásával tett végleg pontot a koncert végére.
Fotó: Európa Kiadó official
Szólj hozzá!