Az ITI-vel kapcsolatban eddig nekem kizárólag pozitív tapasztalataim vannak. Minden egyes daluk slágeres, könnyen emészthető, ugyanakkor némelyikben komolyabb a mondanivaló, mint azt első hallásra gondolnánk. A koncertjeikre pedig többek közt azért is érdemes ellátogatni, mert biztos, hogy arra a másfél-két órára minden bajodról megfeledkezel.
Az Akvárium lépcsőin lépkedve azon gondolkodtam, miért ragaszkodom ehhez a bandához annyira... Ekkor döbbentem rá, hogy igazából magamnak se tudnám ésszerűen elmagyarázni. Azt már többször említettem, hogy nekem gyengém a rekedtes, karcos férfihang, ezért Dorogi Petinek köszönhetően valószínűleg ez is közrejátszik a dologban. De mégis talán az a fajta szabadságérzet lehet a legjobb indok, ami egy ITI koncerten átjárja az ember lányát. Rutinos koncertlátogató lévén pontosan tudom, hogy nem minden buli sikerül úgy, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Akadhatnak technikai jellegű problémák, vagy a fellépő művészek nincsenek a helyzet magaslatán, de az is sűrűn előfordul, hogy a közönség nincs olyan állapotban, hogy minden fél számára élmény legyen a buli. Épp ezért kedvelem oly nagyon azokat az előadókat (és emellett minden tiszteletem is az övék), akik arra a kis időre, amíg a színpadon állnak, szinte észrevétlenül igyekeznek minden gondot maguk mögött hagyni, és csak a saját közönségükre koncentrálnak. No, ez az ITI esetében hatványozottan igaz.
Gyakorlatilag attól a pillanattól kezdve, hogy belépnek a színpadra, olyan érzésem van, mintha – a Men in Black című filmből elhíresült neutralizáló készülékkel – egy gombnyomásra minden emlékemet törölnék, azzal a különbséggel, hogy a koncert végeztével a ruhatárban ezeket is visszakapom. Így viszont nincs más dolgom, mint önfeledten bulizni, amihez a talpalávalót irgalmatlan erővel tolják az arcunkba. Még a dalok közt sincs nyugta az embernek – nem mintha ez bárkit is zavarna –, hisz ilyenkor is arra „kényszerítenek”, hogy kiengedjük a hangunkat kézfeltartás közepette.
Az új lemezből némi ízelítőt, a régi nagy slágerekből viszont egy szép nagy csokrot kaptunk. Ami viszont érdekes kombinációnak tűnik, az a meglepetésvendéggel, Meszes Balázzsal (alias Meszi) előadott duett, aki egyébként alapjáraton a Punnany Massif formációt erősíti énekesként. Első látásra kissé furi volt őt rockos környezetben elfogadni, de a dal közepe felé sikerült megbarátkoznom a dologgal. Talán egy új rádiós slágert hallhattunk élőben.
És ha a zenén kívül a körítésre is nagy hangsúlyt fektetünk, akkor muszáj megemlítenem, hogy a gyönyörűséges szívecskés egyenszerkó nagyon hatásos és még jól is áll a fiúknak. A háttérvetítés néha vicces, néha hipnotizáló képkockái tökéletesen igazodtak a dalokhoz. A műsor végén pedig rengeteg szívecskés konfettit kaptunk a nyakunkba, valószínűleg a zenekar mérhetetlen szeretetének jeléül.
Aki pedig testközelből is élvezni szerette volna a fiúk társaságát, annak még éjfél előtt lehetősége volt egy röpke találkára az Akvárium földszintjén, ahol természetesen az új lemezt is meg lehetett vásárolni, azonnali helyszíni dedikálás kíséretében.
Én magam levezetésképpen inkább azt a rögtönzött performanszt tekintettem meg az Akvárium bejárata mellett megtalálható szökőkútnál, amit egy már kevésbé szomjas, viszont ennek következtében kideríthetetlen nemzetiségű külföldi fiatalember produkált egy szál alsóban a majdnem mínuszban. Halált megvető bátorsággal futott a szökőkút felé, majd egy szép távolugrós mozdulattal lendült át a víz felett, a háta mögött röhögéstől fuldokló, ámde igen lelkesen szurkoló társak kíséretében. Tette mindezt addig, amíg a rend éber őrei le nem állították, így az ingyé' műsornak is vége szakadt. Mit is mondhatnék? Egy szombat éjszaka a belvárosban, felbecsülhetetlen alapanyaggal szolgál minden tollforgató számára…
Szólj hozzá!