Ezen az estén tudtam, mire számíthatok, sőt, azt is tudtam, kikre számíthatok a nézőtéren. Tévedtem! Sokkal több ember volt kíváncsi a fellépőkre, mint azt gondoltam, és szerencsére sok új arc is jelen volt. A teljes telt ház egy csapásra feldobta fáradt hangulatomat, és örömmel konstatáltam, hogy jöhetnek divathullámok, egynyári slágeres sztárocskák, a zene alapját képező rock and rollt soha az életben nem fogja semmilyen nemzedék megkerülni. Mert ebből indul minden, ami ritmus.
This is Rock and Roll néven elkeresztelt minifesztivál a műfaj korai autentikus rockabilly stílussal kezdődött, amit Ed Phillips and the Memphis Patrol prezentált a színpadon. A zenekar nem szűkölködik a stílus nagyágyúiktól, hiszen olyan nevek vannak a soraiban, mint Tom Stormy (Fácán), a Mystery Gang alapítója és dobosa 10 éven keresztül, akinek nagy szerepe van a hazai rockabilly műfaj alapjainak letételében, Long Tall Sonny, az egyik legnagyobb rhythm-and-blues gitáros, Ed Phillips, az Elvis Presley Európa bajnokság döntőse és a fiatal, ám annál tehetségesebb Zedy Ace nagybőgős. Már az első hangnál megtelt a nézőtér és a korai Elvis-dalok megteremtették a tökéletes hangulatot. Ez a zenekar nem a vendéglátós performansz, ők ott döglenek meg a színpadon úgy, ahogy azt Jerry Lee Lewis is csinálta fénykorában. A killer jelző a zenekarra méltó, sőt helytálló.
Az est második fellépője a Gorilla volt, akik a psychobilly hazai helytartói, akik a világ több pontján felléptek már Brazíliától Ukrajnáig,és kétség kívül a szubkultúra egyik legjelentősebb zenekara Magyarországon. Sajátos stílusuk, hogy az autentikus rockabilly hangzást nem hanyagolták el a 20 év alatt, és ettől lett a Gorilla egyedi és ízes. A Gorilla soha nem volt a kedvencem és soha nem hallgattam még otthon őket, de ezek után másnap kicsit beleástam magam a zenekarba. Miért? Mert olyan kurva pontosan és tisztán szóltak, mint egy koncertlemez. Úgy voltam vele, hogy a Gorilla-koncert alatt fogok majd kicsit vegyülni a tömegben és témákat keresek a cikkhez. Aha, persze! Elkezdtem nézni őket, és arra lettem figyelmes, hogy már mennek is le a színpadról. Elrepült az idő, mint vadászgép a légtérben. Erős, energiától duzzadó koncert volt, amit kicsit hiányoltam, az a meghalás a színpadon. Pete Gorilla (gitár, ének) gitárjátéka megkövetelné nekem, hogy úgy verjem szét a színpadon a látképet, ahogy Tom Alien a nagybőgőnél. Ez persze csak az én véleményem. Régi vágású gyerek vagyok, és szeretem, ha meghalnak a színpadon egy olyan erős és gyors tempójú zenekar esetében, mint a Gorilla. De mindezt leszámítva, megmutatták hányas a kabát.
Az záróakkord a rockabilly mainstream-be emeléséért felelős Mystery Gang volt, akik mint mindig, most is hozták a tőlük elvárható kötelezőt. A garage jungle rockabilly ritmusok mélyről jövő lüktetése felrázta a már kissé fáradt közönséget. Párszor már leírtam, de mindig le fogom, hogy Egri Peti (ének, gitár) a frontemberek Real Madridja nálam. Képes egy telt házas közönséget két óra elképesztő ugrálás és táncolás után úgy felpörgetni, hogy mindenki előveszi utolsó leheletét és rejtett erőtartalékát a végső meghalásra. Így kell ezt csinálni, ez a rock and roll, ami lehet, hogy nem egy tánc, de rájuk csak az nem mozdul meg, aki süket. A hangosítással az egész este folyamán voltak némi fenntartásaim, de kit érdekel, amikor mindenki együtt mozog. Kövezzenek meg, de én itt is a legjobb léggitáromat téptem, mert a tánc nem az én műfajom. De ez szerencsére senkit nem érdekelt.
Három műfaj a rockabilly stíluson belül és egy hyper disco közönsége az Akvárium másik termében. Micsoda szubkulturális találkozás, micsoda multikulti, micsoda egyveleg. Főleg a mosdóban, amikor végre élőben láthattam tükörben selfie készítést. (sose fogom megérteni). Amikor két organizmus először találkozik, akkor van az, hogy egy hatalmas csodálkozás az első reakció. Így volt ez ezen az estén is, amikor a jampik Pompadourja nagyobb látványosság volt, mint Brezsnyev szemöldöke egy párttitkári fotón. Vagy, ahogy mi megcsodáltuk a szakállas szuperhipsztereket, akik úgy vonultak, mint a kanadai favágók, annyi különbséggel, hogy az egy főre jutó férfiasság mérőszáma éppen csak elérte a kritikus minimumot. A kinti bárpultnál persze már mindez senkit nem érdekelt, és olyan beszélgetésekbe lehetett belebonyolódni velük, mint a „kint vagyunk az EB-n” vagy a „mit célszerű enni, mikor hazaérsz részegen, hogy elkerüld a másnaposságot”. Én a hidratálásra (óránként fél liter víz) és a hajnali gyrosra esküszöm, míg ők a csalamádét és a gyümölcsöt preferálták. Mi az igazság?
Tök mindegy, ki milyen és honnan jött és milyen szubkulturális külsőségeket visel magán, a pultnál mindenki egy, és csak a csapos áll az univerzum felett abban a pillanatban, amikor rendelni szeretnél. Ha pedig már megkaptad az italod, te állsz minden élő ember felett. Csak remélni tudom, hogy ez egy hagyományteremtő este volt, és jövőre ismét lesz egy This is Rock and Roll az Akváriumban, mert közelebb hozza az emberek között fennálló a stílusbéli különbségeket, és az egyik leglátogatottabb helyükön bepillanthatnak az Y generáció tagjai a könnyűzene születésébe.
Fotó: Szemán Márk
Szólj hozzá!