Pompás zongoraversenyeit a legtöbb esetben saját magának komponálta Mozart. Nem utolsósorban praktikus okokból: előadásuk során több
oldalról, zeneszerzőként, zongoristaként és zenekarvezetőként egyaránt bemutatkozhatott közönségének.
Persze a látványos virtuozitás sohasem megy a zenei tartalom rovására: különösen a lassú tételek bővelkednek lélegzetelállítóan szép pillanatokban. Az 1782–83-as szezonban három zongoraverseny készült el, melyeket így jellemzett apjának, Leopold Mozartnak: „A koncertek éppen a középúton vannak a túl nehéz és a túl könnyű között – nagyon briliánsak – kellemesek a fülnek, persze anélkül, hogy ürességbe fulladnának. Itt-ott csak hozzáértőknek szolgálnak megelégedésre, de úgy, hogy a hozzá nem értőknek is elégedettnek kell lenniük velük, anélkül, hogy tudnák, miért.” E műcsoport legismertebb tagja az A-dur zongoraverseny (KV414), mely zenei anyagának gazdagságában, a hangszerelés finomságában, a kidolgozás mesteri tökéletességében már a későbbi nagy zongoraversenyeket előlegezi.
A zongoraversenyek nagy sorozatának utolsó darabja az 1791 januárjában befejezett B-dur zongoraverseny (KV595), melynek bemutatójára ugyanebben a hónapban került sor a bécsi Auersperg-palotában, a mester kedves tanítványa, Barbara Ployer szólójával. Az előző darabhoz képest sokkal személyesebb jellegű, filozofikusabb, letisztultabb muzsikát hallunk – a derűs dúr hangnemet időről időre fájdalmasmoll pillanatok árnyékolják be. A finálé rondótémájában a közismert Tavaszvaras (Sehnsucht nach dem Fruhlinge, KV596) című dalra ismerünk, de a bájos dallam a tétel során mollban is feltűnik – a bánat és öröm e remekművet olyannyira jellemző megbonthatatlan egységének kifejezéseként.
Szólj hozzá!