Havonta egyszer az erdélyi zenészek mindenkit, mint anno Erdélyben, szívesen látnak és hívnak.
„Szétszóródtunk, de ismét találkozni akarunk.”
Havonta egyszer az erdélyi zenészek mindenkit, mint anno Erdélyben, szívesen látnak és hívnak.
Muzsikál az Erdélyi zenészek állandó zenekara: Major Levente, Szász József, Szász Lőrinc (Üsztürü), Papp István „Gázsa” (Gázsa Együttes), Kelemen László (Bodzafa, Ökrös), Pávai István (Barozda)
Az erdélyi táncházmozgalom a magyarországi ötlet átültetésével jött létre, két lényeges különbséggel: Ceausescu kommunista diktatúrájának sötét árnyékában és az akkori kulturális elzártságban utóvirágzó paraszti kultúra világítótornyának tövében született meg. Akkor még igazi lakodalmakban, igazi nagy prímások játszottak, és a székiek sem csak Kányádi halhatatlanná lett versében táncoltak „fekete-pirosban” a kolozsvári Posta téren. És, bár a szeku azonnal kitüntetett figyelmével, mégis, kerültünk legyen bárhova a világban, életünk meghatározó élménye lett az akkori „táncházas” lét.
Rendszeres adatközlő vendégek: Czilika Gyula, Harlet Ioan „Nucu”, Hodorog András, Csiszár Aladár, ifj. Neti Sándor, Kodoba Florin
Miért szeretnénk újra összekötni a táncházat az irodalmi élettel?
A hetvenes évek kibontakozó táncházmozgalma és a népinek nevezett írók csoportja egymásba fonódva, egymást támogatva erősítették jelenlétüket a magyar kulturális életben. Egyfelől Csoóri Sándor volt az, aki nyilvános kiállásával úgymond legitimálta a táncházmozgalmat, az írok népi kultúrára fogékony csoportja pedig kifogyhatatlan ihletforrásra lelt a népzene által megismert paraszti világban, valamint magukban a népdalszövegekben is. Az eredmény egy önálló költői nyelv lett.
Szólj hozzá!