J. S. Bach: Chaconne a d-moll partitából BWV. 1004
Mihály András: Musica per viola con accompagnamento di pianoforte (1975)
Fryderyk Chopin: c-moll nocturne op. 48 no. 1
Dohnányi Ernő: Szerenád vonóstrióra op. 10
Richard Strauss: c-moll zongoranégyes op. 13
Közreműködik:
Varga Csilla - zongora
Oláh Vilmos - hegedű
Nagy Enikő - brácsa
Kiss-Domonkos Judit – cselló
Műsorvezető: Mácsai János zenetörténész
Sokszor mondják, hogy a kamarazenét nehezebb befogadni, mint a nagyszabású szimfonikus műveket. Azok a nagyközönség számára íródott, reprezentatívabb, olykor harsányabb darabok, míg a kamarazene - a szó is erre utal - szobai muzsika. Igaz, hogy eredetileg kevesebb hallgatónak, olykor egy kisebb teremnyi embernek, vagy egyenesen csak maguknak az előadóknak szánt művek voltak az igazi kamarazenék. De miért is ne köthetne le egy hangverseny-teremnyi látogatót a bensőséges atmoszféra, a zenei párbeszéd néhány muzsikus között, amely általában a zeneszerző személyesebb hangja is egyben? Nemcsak a szimfonikus zenekar hangerejével érhető el mély érzelmi hatás, megteremthető halkabb hangokkal is. Sőt, sokszor szabadabb a szerző fantáziája, és nagyobb szellemi távolságokba merészkedik el a kis szobában, mint a nagy koncertpaloták terében. Ezért izgalmas kaland a kamarazene hallgatása, gyakran izgalmasabb, mint a szimfóniáké.
Ezen az estén két évszázadot átkötő híd ível a művek között. Bachtól a korai, majd a késői, és az utóromantikuson keresztül a kortársig. Érdekes megfigyelni, hogyan szól ennyire különböző stílusokban a nagy zeneszerzők intimebbnek szánt hangja, hogyan beszélnek ilyen óriási időbeli távolságban is hasonló gondolatokról, amelyek persze nem szavakkal mondhatók el, hanem mindössze néhány hangszerrel, hatásukban azonban annál intenzívebben.
Szólj hozzá!