A kérdés megválaszolása nem egyszerű, hiszen Bartók gyergyói kudarca óta szinte egy évszázad telt el. Közben a népdalszemlélet is számos változáson ment keresztül, ugyanakkor a gyűjtőmunka területileg jócskán kiszélesedett. A Budapestről szemlélő számára korábban az erdélyi magyarságot elsősorban a Székelyföld és Kalotaszeg népe jelentette. A mezőségi, szilágysági, aranyosszéki, dél-erdélyi szórvány- és szigetmagyarság felfedezésére később került sor. Erdély sajátos táji tagoltsága, történelmének és etnikai összetételének specifikumai rendkívül összetett módon alakították az itt élő népek kulturális arculatát. A különböző történeti korok hatásai, az egyes etnikumok helyi túlsúlya, a túlsúly későbbi elvesztése és egyéb tényezők hatására egy-egy erdélyi néprajzi kistáj a kultúra változásának más-más fázisait konzerválta. Ha egy amatőr gyűjtő ma elmegy a mezőségi Székre, az idősebb korosztály körében ma is könnyűszerrel gyűjthet ún. régi stílusú népdalokat, anélkül, hogy ezeket tudatosan vagy szakszerű módszerekkel keresné. A hagyomány átalakulása vidékenként más-más ütemben történt. A rossz közlekedési viszonyokkal rendelkező, más nemzetiségű települések közé beékelt falvakat nehezebben érték el a nyelvterület központi részeiről érkező újabb kulturális divatok, ezért többet őriztek meg a korábbi tradícióból, illetve szervesebben tudták asszimilálni az újabb hatásokat. A hatások érvényesülése a népi kultúra egyes ágaiban is különböző módon történt. Volt, ahol még őrizték a régi viseletet, de a zenekultúra hamarabb átalakult, vagy fordítva. A népzenén belül is egyes műfajok hamarabb divatjamúlttá váltak (pl. a sirató), mások kisebb-nagyobb átalakulással napjainkig fennmaradtak. Utóbbiak közé tartozik a népi tánczene, illetve a különböző táncalkalmakhoz kapcsolódó énekes mulatozás zenéje. Az 1970-es évektől egyre terebélyesedő, mára világszinten is elterjedt városi táncházmozgalom ez utóbbi hagyomány továbbélésének köszönheti létét.

A kommunista évek emberjogi szempontból hátrányos intézkedései (külföldre való utazás tiltása, a nyomtatott és az audiovizuális médián keresztüli kommunikáció korlátozása stb.) paradox módon a népi kultúra konzerválására részben pozitívan hatottak. Ugyanekkor a néphagyomány a kisebbségi létben felerősödő nemzeti identitás egyik fontos komponensévé vált, ezért a helyi értelmiség, sőt a földműves lakosság körében is kialakult a tudatos hagyományápolás igénye. Az 1990-es rendszerváltás óta a határok átjárhatósága, a határokon túli munkavállalás lehetősége, a fogyasztói társadalom behatolása, a műsoros kazettákon terjesztett kulturális és szubkulturális hatások azonban a népi műveltség gyorsabb átalakulását eredményezik, immár a zártabb településeken is. Ez indokolja, hogy ma ismét "utolsó óráról" beszéljünk.

A korszerű hangfelvevő berendezéssel rendelkező Fonó Budai Zeneház vezetőinek Kelemen László vetette föl az Utolsó Óra program beindításának ötletét, akik nem kis erőfeszítés révén megteremtették a gyűjtés költségeihez szükséges anyagi fedezetet. A program szakmai támogatását a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete és a Néprajzi Múzeum vállalta magára. 1997-1999-ben összesen 520 archív CD-nyi anyagot sikerült rögzíteni a még élő erdélyi hagyományos népzenei együttesekkel. Egy-egy zenekar megközelítőleg teljes, több etnikumot is kiszolgáló repertoárjának felgyűjtésére öt nap állt rendelkezésre, ezért jutott idő arra is, hogy ne csak a dallamkészletet, hanem a zenével, tánccal, népszokásokkal kapcsolatos szöveges adatokat is rögzítsük. Minden zenekarral egy-egy pár táncos, illetve egy-két énekes is érkezik, ami a hangszeres népzene vokális és funkcionális kapcsolatainak feltárásához nyújtott segítséget anélkül, hogy a projekt felvállalhatta volna a vokális népzene és a néptáncok a hangszeres zenéhez hasonló, felmérésszerű rögzítését. A program része volt a hagyományos erdélyi furulyazene feltérképezése is. A felvételek tartalmáról már a helyszínen részletes számítógépes nyilvántartás készült.