A 2011-ben alakult társulat névadója, megálmodója, vezetője, valamint a La Verità („Az igazság”) produkció szerzője, rendezője és koreográfusa Daniele Finzi Pasca, aki gyermekkora óta cirkuszi körökben mozgott. Rengeteg színházi darab, a közel hárommilliós nézettséget produkáló Corteo című Cirque du Soleil showműsor, és a torinói téli olimpia záróünnepségének megalkotója számos színházi díjjal büszkélkedhet, munkásságát az egész világon ismerik, és elismerik.
A La Verità alapját az a bizonyos valódi Dalí vászonfüggöny adja, amit a társulat vezetője egy anonim európai műgyűjtőtől kapott kölcsön, és ami eredetileg a művész 1940-es években Tristan fou („Őrült Trisztán”) címen bemutatni tervezett balettelőadás díszletéhez festett 9X15 méteres alkotása.
Habár magamat nem tartom komoly szakembernek a különböző művészeti ágazatok terén, Dalí munkásságát ismerem és kedvelem. A részletgazdagság, a rendszertelenség, a képzelőerő, az inspiráció, a meghökkentés, uram bocsá’: a provokálás mind-mind hozzátartozik a művészetéhez. Mindezt ötvözni a cirkusz milliméterre kiszámított elemeivel, merész, de ugyanakkor érdekes vállalkozás.
A társulat tagjai gyakorlatilag univerzális emberkék, mert amellett, hogy lélegzetelállító – és ezt most valóban szó szerint kell érteni – artistamutatványokkal kápráztatnak el minket, énekesként és némelyikük zenészként is megállná a helyét. Komplex műsor ez, ahol a látványelemek mellett a léleknek kedves dallamok észrevétlenül kúsznak be a fülünkbe. Kicsit ellentmondó ugyan, de a monumentális előadás tulajdonképpen a látszat ellenére minimális díszletvilággal rendelkezik, csupán a legszükségesebb kellékek jelennek meg a színpadon. Ennek ellenére a produkció olyan hatást kelt, mintha egy hirtelen mozdulattal csodaországban ébrednénk.
A lenyűgöző artistaelemek között a látszólag egyszerű karikagörgetés/dobálás, jójózás vagy botokkal való „hadonászás” mellett a komoly erőpróbát jelentő kötélen vagy képzeletbeli létrán, esetleg egy szem alakú hintán lógó, avagy a manapság oly népszerű rúdtánc elemeit továbbfejlesztő produkciók mellett a legnagyobb meghökkenést az általam csak „gumiemberként” elnevezett művész előadása keltette, aki gyakorlatilag minden testrészét úgy csavargatta, ahogy épp kedve támadt. Nem túlzok, ha azt mondom, a második sorból nézve a jelenetet, komolyan elgondolkodtam, hogy azonnal felkeresek egy optikus szakembert, mert valami komoly baj van a látásommal. Tátott szájjal bámultam, ahogy az egész törzse 180 fokos fordulatot vesz anélkül, hogy fenéktől lefelé bármi is mozdulna. Így utólag belegondolva, ez a produkció már nekem volt fájdalmas. Ha nem szeretném ennyire a cirkuszt, azt mondanám, ilyet soha többé nem akarok látni! De szeretem… Szóval nagyon várom a folytatást!
......
aszerk. csak annyit tenne hozzá, szintén a második sorból, hogy ritkán érezni, hogy mennyire zseniális az, aki egybegyúrta a jeleneteket: az egész előadás egy olyan masszív, látványos és lenyűgöző szövet, amelyben fel-felbukkanak, ismétlődnek, felvillanak bizonyos motívumok, hol humoros, hol groteszk hatást kiváltva a nézőből. Bármilyen hihetetlen, bohócok is voltak, ha nem is óriáscipővel és krumpliorral - de a feladatuk ugyanaz volt, mint más cirkuszi dramaturgiában. Talán ez volt az egyetlen gyenge pontja az előadásnak: ezek a minijelenetek olykor túlságosan elnyúltak, némelyik gyökértelenül lebegett a történetben, és erőltetettnek tűnt. Mindez nem von le sem az előadás értékéből, sem a filozófiájából, amit Dalí és az igazság köré kerítettek. Még egyszer felhívnánk a figyelmet: nem színházi előadásról van szó, de csodálatos zenével, kiemelkedő tehetségű szereplőkkel, hihetetlenül átgondolt látványvilággal. Ezt hívják újcirkusznak.
Szólj hozzá!