Puzsér: A zenecsatornák nem azért ilyen szarok, mert a zenei szerkesztőknek ennyire rossz az ízlésük

Puzsér Róbert: A társadalom és a politika kölcsönösen formálják, pontosabban deformálják egymást, olyan ez, mint egy spirál, amely lefelé gyűrűzik. A szólásszabadság nem egy fontos elv a sok közül, hanem minden egyéb elv alapja. Úgy gondolom, hogy csakis a szabad véleménynyilvánítás közegében beszélhetünk erkölcsről. Egy olyan világban, ahol a Prófétát kötelező tisztelni és nem szabad gyalázni, a Próféta megvallásának többé nincs értéke. Ahol a szentségeket kötelező tiszteletben tartani, mert azt törvény írja elő, többé nincs értéke se a megtérésnek, se a hitvallásnak. A blaszfémia szabadsága a feltétele annak, hogy a jó választásának értéke legyen, ha ugyanis a jót előírjuk, a rosszat pedig betiltjuk, az erkölcsi világrend felbomlik. A jó választása csak a szabadság állapotában, vagyis a rossz választásának lehetőségéhez mérten lehet jó. Akik az erkölcsöt gyengeséggé akarják zülleszteni, és elő akarják írni a követendő morált, valójában a legsúlyosabb veszélyt jelentik, még arra is, amit védelmezni akarnak.

G.A.: A szabad véleménynyilvánítás szerinted mennyire van jelen ma a magyar könnyűzenében? Ahogy a '80-as években megbélyegezték azokat a művészeket, akik szabadon akarták a véleményüket kimondani, mint például a Beatricét vagy a Hobo Blues Bandet, úgy ma Magyarországon szerinted van olyan zenekar, amely képes megfogalmazni bármilyen társadalomkritikát?

P.R.: Azt hiszem, a Tankcsapda ilyen. Ők egy rendszer- és társadalomkritikus zenekar. A kulturális intézményrendszer sokáig nem is volt hajlandó tudomást venni róluk. A rádiók nem játszották, a magazinokban nem szerepeltek, csakhogy egy idő után a népszerűségük olyan szintet ért el, hogy már nem lehetett nem tudomást venni róluk, és ekkor átütöttek a nyilvánosság védelmi vonalain. De – és ez furán hangzik majd – Zámbó Jimmy is valami ilyesmi volt, holott a Tankcsapdával ellentétben ő cseppet sem volt társadalom- vagy rendszerkritikus. Őt is indexen tartotta az intézményes kultúra, alighanem azért, mert egy amolyan alulról jött figura volt, aki magát találta ki. Nem mondott ugyan semmit, ami szembe ment volna a rendszer normáival, de őt nem az intézményrendszer gyártotta le, nem az X-Faktorból vagy a Megasztárból emelkedett ki, senkinek nem volt az üdvöskéje. Egy mélységesen megvetett műfajban, egy magnókazettákon terjedő érzelmes-mulatós világban lett a maga erejéből az, aki. A rádiók meg a tévék úgy döntöttek, hogy nem vesznek tudomást róla – mint a folyó, ahogy a hordalékot kidobja a partra –, várták, hogy majd szép lassan eljelentéktelenedik. Hiszen minden eljelentéktelenedik, amit ők nem találnak elég jónak, vagy nem tolnak a pofádba az összes tévécsatornán és rádiófrekvencián keresztül. Csakhogy Zámbó Jimmy csak nem akart eljelentéktelenedni, olyannyira nem, hogy eljött a pillanat, hogy már erősebb brand volt, mint az RTL Klub. Ekkor az RTL nem tehetett mást: létre kellett hozni Zámbó Jimmynek egy műsort. A kereskedelmi média ugyanis úgy működik, hogy aki vagy ami nála erősebb, azt neki integrálnia kell egy halálos ölelésbe. Lett is a Zámbó Jimmynek műsora az RTL Klubon – csakhogy rá egy kis időre váratlanul meghalt. Akkora felhajtás kerekedett belőle, amekkora Freddie Mercury halála óta nem volt. A kulturális intézményrendszer olyan nemzeti gyászt vezetett elő, mintha mindig is elismerték és támogatták volna. Mindenki beállt a gyászolók közé, az RTL saját halottjának tekintette, miközben mindenki kussolt arról, hogy ezt az embert tizenöt éven keresztül próbálták elnyomni, mint egy cigarettacsikket. Ez a történet jól mutatja a kulturális intézmények vezetőinek a jellemtelenségét, meg azt, hogy a nyilvános sztárolás mennyire nem a teljesítménynek szól. Hozzáteszem, hogy Zámbó Jimmy zenéje az én ízlésemtől igen távol áll, viszont mint kulturális jelenség nagyon fontos, és ezért lényeges beszélni róla. 

G.A.: Tehát amíg világ a világ, a média szemében minden szar marad egészen addig, amíg a nép fel nem emeli a feje fölé. Onnantól a média számára is minőséggé válik. Ahogy régen tiltólistán volt a rádiókban, sőt még koncertje sem lehetett az Ős Bikininek, az Európa Kiadónak vagy a már említett Hobo Blues Band-nek. Ma viszont már divat elmenni a koncertjeikre, és talán olyan emberek is csápolnak a közönség soraiban, akik anno tiltakoztak ellenük. Napjaink zenekarai közül ilyen a Tankcsapda, a Quimby vagy a Kispál és a Borz, akik a punk és az underground műfajait készítették be a köztudatba. Ismétlődik a történelem. A média mindig meg fogja várni azt, amíg valaki legendává válik?

P.R.: Mindig. Magyarország egy posztkádári ország, ezek a beidegződéseink: kell nekünk egy elvtárs, aki megmondja, és kell mellé egy Hobo vagy egy Nagy Feró, aki ezzel szembemegy. Bár a Nagy Feró mára sajnos már paródiája egykori önmagának – ő már az RTL-en korcsolyázik. Emellett pedig mindig kell nekünk egy olyan figura is, akire azt mondhatjuk, hogy: "Na, ez már több a soknál! Tiltsák be!" Ez egy ilyen házmesterország.

G.A.: És ma ki ez a figura szerinted?

P.R.: Ma a Kárpátia vagy az Ismerős Arcok azok, akik kívül esnek a kulturális normarendszeren. Kárpátiát vagy Ismerős Arcokat soha nem fogsz hallani a rádióban, úgyhogy azt se tudjuk, hogy ők jó vagy szar zenét játszanak, mert el vannak hallgattatva a picsába. Ma Magyarországon lázadónak lenni jobboldaliságot jelent. Radikális jobboldaliságot.

G.A.: Tehát amíg régen lázadni lehetett műfajok szerint, mint punk vagy rocker, addig ma ez semmit nem jelent. Ideológiákat kell hirdetni.

P.R.: A Tankcsapda itthon beletolta a punkot a kulturális kánonba.

G.A.: Globálisan is látható, hogy igazán lázadó zenekarok nem léteznek már.

P.R.: Globálisan még rosszabb a helyzet, ott ugyanis a Green Day domesztikálta a punkot, nem pedig a Tankcsapda.

G.A.: Puzsér Róbert, ha hazamegy, és zenét akar hallgatni, mit rak be a lejátszóba?

P.R.: Ami az én zenei ízlésemet illeti, nagyon egyszerű a helyzet: én az elektronikus zenét szeretem. Alighanem azért, mert Jean Michel Jarre-on nőttem fel. Otthon anyáméknak volt két jugoszláv Jarre-lemezük, az Oxygéne meg a Magnetic Fields, és én már nyolc éves, kis hülye gyerek koromtól kezdve ezeket hallgattam, együtt nőttem fel velük. Úgy gondolom, hogy az ember kozmikus magányát semmi sem képes olyan közvetlen módon megszólaltatni, mint az elektronikus zene. Létezik a modernitásnak egy olyan foka, egy olyan állapota, amelyről már csak ezek az elektronikus hangszerek tudnak tanúskodni.

G.A.: Kik a kedvenc előadóid?

P.R.: Ennek megfelelően a Chemical Brothers, a Prodigy, az Apollo 440, Moby, a Fat Boy Slim, a Daft Punk...

G.A.: Azért ők az elektronikus zenei mezőnyből magasan kiemelkednek... Stílusteremtők, és legendákká fognak válni, ha még nem lennének azok. Számomra ők a modern kor „beatnemzedéke". Nagyon komoly zeneszerzők.

P.R.: Nyilván nem David Guettára gondolok, ha elektronikus zenéről beszélek. De ez nem jelenti azt, hogy ne lenne olyan rock- vagy popzenekar, ami a kedvenceim közé tartozik. Elsősorban itt a Radioheadet kell megemlíteni, amely egy alternatív rockzenekar. Britpop-előadóknak indultak, de sokszorosan kinőtték műfaj kereteit. Kiderült, hogy a popzene nekik csak egyfajta dobbantó volt a '90-es években. Olyan esszenciális érzelmi töltetet képesek dalról dalra átadni, ami egyszerűen elementáris.

G.A.: Volt egy film régen, ami Magyarországon kívül talán sehol a világon nem lett ismert: a Ford Fairlane kalandjai, ami Nagy Feró szinkronja miatt vált nálunk kultikussá. Abban elhangzik egy mondat, ami mára nagyon aktuális lett, miszerint: "A popszakmában sok minden fontosabb, mint a zene. Azt jobb kikapcsolni." Mennyire látod ezt mai problémának? A tömegzene hallgatói vagy a készítői butulnak el? Vagy egyszerűen az igényszint ilyen alacsony, ami enyhén szólva is aggasztó? Vagy talán csak mi, az idősebb generáció látjuk így, hiszen a mi időnkben is mondták az idősebbek, hogy a Tankcsapda az nem zene. Megjegyzem, nekik is azt mondták a '60-as években, hogy az Illés az nem zene.

P.R.: A „bezzeg az én időmben"– típusú nosztalgia természetes, minden negyven fölötti nemzedék sajátja. Csakhogy ami ma a slágerlistákon van, az már tényleg közbotrány. Ha megnézek egy heti toplistát, azt látom, hogy alig van rajta azonosítható zenekar. Még hogy zenekar! Azonosítható projekt. Amíg a nyolcvanas évek elején a Queentől a Radio Ga-Ga meg a Frankie Goes to Hollywoodtól a Relax küzdött az első helyért, és David Bowie a China Girlel volt a harmadik, addig ma hogy néz ki egy slágerlista! Ki a faszom fog a harmadik helyezettre emlékezni harminc év múlva?! Vagy akár harminc perc múlva. Ahhoz, hogy a könnyűzenéből igazán jó üzlet legyen, le kellett rombolni az emberek ízlését, a futószalagon gyártott zenei tömegcikkekhez ugyanis sötétebb és suttyóbb emberek kellenek. A zenecsatornák épp ezt a célt szolgálják. A huszonegyedik században többé nem elég a terméket piacra dobni, annak a befogadására képes fogyasztók tömegeit is le kell gyártani. Ha a mai szart megpróbálták volna eladni az előző nemzedéknek – akik David Bowie-t, Queent meg Frankie Goes to Hollywoodot hallgattak –, azok simán kiokádták volna. Adott volt a feladat, hogy a futószalagon gyártott szeméthez a következő generációt hozzá kell zülleszteni. Ez mára megtörtént. A zenecsatornák nem azért ilyen szarok, mert a zenei szerkesztőknek ennyire rossz volna az ízlésük. Az üzleti életben semmi nem történik az üzleti terv ellenében. Húsz-harminc év alatt fokról-fokra pusztították le az ízlést odáig, hogy a mai a sok szemét akadálytalanul átmegy, sőt identitást formál. Mint mondjuk Hanna Montana.

G.A.: Most már van egy új: Violetta.

P.R.: Violetta! Tessék! Tudod kiknek gyártották? Azoknak, akik Hanna Montanából kiöregedtek. Akik már nem a mackójukkal alszanak, hanem masztiznak a takaró alatt. Nehogy megtörtenjen az, hogy kiszabadulsz a Hanna Montanából, és állsz magányosan, hogy mi van, mert a végén még megtalál valami normális zene. Ezért legyártották a Hanna Montanából kizuhanóknak Violettát, aki már egy kicsit betegesebb, aki az ereit is megvagdossa akár, akinek nem az a millió dolláros mosoly feszül a fején, meg az a borzalmas frufru. Violetta fellázadt a szülei ellen, amit Hanna Montanának még eszébe se jutott. És zabálják. Ugyanezt a logikát követve: a sztárgyár-reality műsoroknak – mint amilyen a Megasztár vagy az X-Faktor – valójában nem az újabb és újabb sztárocskák kitermelése a fő céljuk, hanem az, hogy eladják neked azt a popsztárt, mint kultuális referenciát, aki se nem ír zenét, se nem ír szöveget, se nem a saját ruháit viseli, aki úgy van megsztájlingolva, megfodrászolva, megénekeltetve és megtáncoltatva, egyszóval olyan profin és szupersterilen lett legyártva, mint egy gyorséttermi hamburger, és akkor azt te imádni fogod. Ennek nyomán ma már egyáltalán nem elvárás, hogy egy előadó valaki legyen, hogy legalább ugyanaz legyen, aki abból a kurva garázsból vagy panellakásból előbújt. Pusztán az a feladata, hogy jól szóljon, jól táncoljon és jól mutasson, épp mint egy termék, amit legyártottak. Aztán ehhez a termékhez le kell gyártani a közönséget is.

G.A.: Mint egy nyilvános casting, ahol a fogyasztó dönti el, hogy kire van szükség, és így már nem is kell befuttatni?

P.R.: Tulajdonképpen igen. A tehetségkutató műsorokkal kapcsolatos legelterjedtebb félreértés az, hogy ott előadókat gyártanak le. Valójában elsősorban a nézőket gyártják le az előadókhoz. Ez az oka annak, hogy ma már szinte nincs is autentikus és széles tömegeket megszólító, erős kulturális közeget maga körül éltetni képes előadó vagy zenekar. Nincs érdemi közlés egyetlen dalszövegben se, ami úgy szólalna meg, hogy nem csak a szél lobogtatja az énekes pofáját. A Tankcsapdán, Akkezdet Phiain meg Hobón kívül nem tudnék most hirtelen olyasvalakit mondani, akiknek értelmes szövegei vannak.

G.A.: Szerinted Amerika vagy Európa diktálja inkább a globális zenei ízlést?

P.R.: Egyértelműen Amerika. Olyannyira, hogy a könnyűzene teljes történetéből összesen öt olyan európai projektet tudok felidézni, ami igazán sikeres tudott lenni az Egyesült Államokban: a Beatlest, a Rolling Stonest, az Abbát, a Depeche Mode-ot és a U2-t. Ehhez képest, ha Amerika ideküld egy futószalagról aktuálisan lejött kis Britney-t, Jennifert, Shakirát vagy Violettát, az európai közönség telt házas stadionokban zabálja nagykanállal. Amerika viszont még a csúcson lévő Robbie Williamst is kiköpte.

G.A.: Szerinted van ma olyan hatású előadó, akinek a halála annyira megrendítő lenne, mint Morrisoné vagy Lennoné? Akiknek minden alkalommal évfordulós koncerteket szerveznek, és az idő múlásával egyre nagyobb legendákká válnak. Ott volt Amy Winehouse, de véleményem szerint ő nem fog joplini magasságokba emelkedni, hiába van a 27-esek klubjában.

P.R.: Az biztos, hogy ehhez a csúcson kell meghalni, vagy legalábbis annak közelében. Ha például Michael Jackson a Bad című lemez megjelenése után nem sokkal meghalt volna, ma biztosan népszerűbb lenne, mint Jézus. Vagy ha Bono bármikor a '90-es években meghal, belőle még nagyobb legendát duzzasztottak volna, mint Freddie Mercuryból. Ahhoz, hogy halhatatlan legendává váljon, ma úgy gondolom, művészileg Thom Yorke, a Radiohead énekes-dalszerzője áll a legközelebb. Hozzáteszem, hogy a Jóisten tartsa meg őt sokáig. Ezerszer inkább kívánok magunknak és neki is egy teljes életművet, mint egy tragikus megistenülést.

***

Robival történt beszélgetésem után biztosan ki merem jelenteni, hogy ha választanom kéne, hogy vak vagy süket legyek, akkor inkább látni nem szeretnék. A minőségi zene, ami az aktuális hangulatodra szabva bejárja egész testedet, mindenre gyógyír. Nem akarom látni, hova butul a zeneipar, és milyen tömegek kísérik utolsó útjára. Nem akarom látni, mi minden fontosabb egy előadónál, mint maga a zene. Hallani akarom a zenei örökséget, minőséget és egyediséget. Hallani akarom a művészeket, akik csinálnak valamit, ami maradandó. Hallani akarom az érzelmek teljes palettáját a nagy szimfonikus zenekartól kezdve az egy szál gitáron át az elektronikus hangszerekig.

És hallani AKARTAM a szennyzene megsemmisülését, ahogy utolsó leheletét kiadva elterül az érdektelenség és az értéktelenség pöcegödrében. Miért csak akartam? Mert, ahogy szabadon tagadhatom Istent, és onnan válik a megtérés igazi megtéréssé, úgy a zene szeretete is csak akkor térítheti meg az embert, ha van választása jó és rossz között. Tehát amíg szabadon gyárthatnak bugyuta előadókat és dalokat, addig hatványozottan nagyobb az értéke minden minőségi zenekarnak és előadónak. Van viszonyításunk. Aki pedig megragad a tömegzene mocsarában, az egyszerre vesztette el látását és hallását.

Aki nem az anyatejjel szívta magába a nívós zenét, annak sosem késő leemelni az apja polcáról egy lemezt, ami nem azért van ott, mert ott felejtették, hanem mert mára klasszikusnak és – mint egy Hobo Blues Band dupla lemezes Vadászat album – valutának számít. Fontos felismerés számomra, hogy gyerekkori élményeink mennyire befolyásolják személyiségünk alakulását. Pár héttel ezelőtt írtam az Illés koncertbeszámolóban, hogy hat-hét évesen apám lemezeit hallgattam (Rolling Stones, Illés) titokban, és hogy azok mennyire meghatározták a zenei fejlődésemet, mert a gitár így lett fontos része az életemnek. Robi hasonlóan két lemezt hallgatott hét-nyolc évesen a szülei révén Jean Michel Jarre-tól, és a minőségi elektronikus zene szeretete azóta kíséri útján. Kedves szülők, jól gondoljátok meg, milyen lemezeket hagytok magatok után szanaszét a lakásban vagy a lejátszóban. A felelősség a tiétek. Csak a zene van.