Amikor úgy indulok el egy koncertre, hogy már napokkal előtte kiderül, egyetlen darab szabad jegy sem maradt, testben és lélekben is fel vagyok készülve a tömeg okozta mindenféle sokkhatásra. Évek óta edződöm különböző koncerteken, rendezvényeken, fesztiválokon, így megvan a saját menekülési technikám. Nem vagyok az az ijedős fajta, de ami a Parkban fogadott, még engem is meglepett.
A 2013-as évben a rajongókért folytatott verseny egyértelműen nyertese a Punnany Massif volt. Bárhol léptek fel, minden egyes helyszínen őrjöngő tömeg fogadta őket. Ahogy az az utóbbi időben megfigyelhető, minden évnek megvolt a maga „sztár” csapata, de eddig senki nem tudott duplázni. Én már most borítékolom, hogy idén nem lesz nagy változás ebben az ügyben. Hacsak nem történik valami óriási csoda a nyár folyamán… (Amire egyébként van némi esély, elnézve a Nagy-Szín-Pad egyik döntősének látványos menetelését. De ez még a jövő titka.)
Legutóbb az Indoor fesztiválon találkoztam a csapattal, ami tulajdonképpen jó darabig az utolsó koncertjük volt, hisz azóta leginkább az új lemezzel és némi pihenéssel foglalták el magukat. Új dalt még nem, viszont egy tökéletesen felfrissült produkciót kaptunk, amit szemmel láthatóan a fiúk is nagyon élveztek. Én személy szerint kedvelem a PM-ot, ráadásul megismerkedésünk abból a korszakból való, amikor még nem volt ekkora hisztéria körülöttük. Azóta már nem gurul, hanem egyenesen száguld az a szekér, és ezzel együtt nőtt a rajongói, no meg a kritikus tábor is.
Hallottam már jó néhány megfejtést arra vonatkozóan, mitől ennyire népszerű a banda, de én maradnék a „jókor, jó helyen, megfelelő háttérrel” kombinációnál. Wolfie és Máté, a két alapító tökéletesen ráérzett, hol van az a kis rés a dallamos rap-pajzson, ahol nyílegyenes út vezet a sikerhez. Persze ne felejtsük el, hogy nem egy frissen alakult csapatról beszélünk, az idén már a 11. évüket tapossák, tehát mondhatjuk, hogy megdolgoztak mindezért, de tény, hogy az őrület fokozathoz azért szükség van a fiatal közönség részéről egy szerényke kis rajongáshoz. Divatzenekar lett belőlük, és ez minden negatív felhang nélkül értendő.
Gyönyörűen kidolgozott dallamvilág, könnyen emészthető és leginkább a pozitív életszemléletet tükröző szövegek, profi zenészek, profi dj és profi énekes, valamint a két, csúnyának valóban nem mondható frontember, és mindez egy színvonalas keretbe foglalva. Ennyi a recept. És ezen a dolgon még az a látvány sem tudott sokat rontani, amit a PM család örökbefogadott gyermeke, Kiss Ádám nyújtott a színpadon, mikor hirtelen ötlettől vezérelve megszabadult a pólójától. Ráadásul, ha már amúgy is arra járt, rögtön bevetette magát a tömegbe egy rövid szörfözés erejéig. Innen kívánnék mielőbbi felépülést a tartóembereknek ;)
Azt mindenképpen el kell mondanom, hogy gyönyörű látvány volt felülnézetből az egyszerre integető rajongói tábor, úgyhogy komoly dicséret azoknak, akik a heringelős nézőtéren végigtombolták a másfél órát! Bár ez esetben tényleg küzdenem kellett azért, hogy a fotósárokból feljussak a Hoppá biztonsági zónájába – cirka 3 dal is lement addig a műsorból –, de megérte! Mélyen bevésődött az emlékezetembe, és már kezdtem úgy érezni, mintha pár hónapot ugrottunk volna az időben, és én a Sziget fesztivál nagyszínpadánál várnám a külföldi sztárfellépőt. Erre az élményre még maga Gerendai Károly is ráerősített, hisz a Hoppában bárki megtekinthette, amint a maga szerény módján egy pohárral a kezében állva ringatódzik, és elmélyülten élvezi a produkciót. Azért csak úgy mellékesen, ha a nagyfőnök valakinek a koncertjét élőben hajlandó végignézni, az már tényleg úgy érezheti, hogy a csúcson van.
Szokták volt mondani, hogy ott is kell abbahagyni, de ezzel a megállapítással én nem minden esetben értek egyet. Pestiesen szólva: szerintem van még néhány jó évetek fiúk, úgyhogy egyelőre nem érdemes szakmát váltani. :)
Szólj hozzá!