A kelta zene, az ír népdalok mindig különleges helyet foglaltak el a szívemben. Szerintem mi magyarok érzünk valami különleges vonzódást az írekhez, talán kicsit hasonló hányatott történelmük miatt – nagy nemzeti sorstragédiák, idegen megszállás –, Szent Patrick magyarországi térítőkörútja még az első században, de még az alkoholfogyasztási szokásaink is hasonlóak. Szeretek ír zenét hallgatni, bár ez eddig leginkább a U2, a The Dubliners, a The Pogues, a Hothouse Flowers, esetleg Enya imádásában merült ki. Tehát főként füstös, whiskeys hangú férfiak énekeit preferáltam túlnyomórészt. Most azonban hölgyek léptek a színpadra egy helyenként eléggé eklektikusnak mondható összeállítással. (Hogy miért Celtic Woman és nem Women - többesszámban - a produkció címe, azt nem sikerült megtudnunk, hiszen nem egy kelta hölgy, hanem négy állt színpadra ezen az estén).
Jaj, majd' elfelejtettem, először még meghallgathattuk Magyarország egyetlen férfiszopránjának, Vásáry Andrénak négy számból álló blokkját. A What a wonderful world és a Saint-Saens-ária feldolgozásával meg is kaptuk az alaphangot. André is megkapta, hiszen saját alapjára énekelt rá, így aztán előállt az a skizofrén helyzet, hogy ő vokálozott saját maga mögött.
Érzékelhető valami változás az arénás koncertek esetében. Amíg jó pár évig az Arénában koncertezni egyfajta minőségbiztosítást jelentett, manapság a mennyiség, vagyis a fizető nézők biztosítása a cél. Pár éve el sem tudtam volna képzelni, hogy valaki kiállhat itt a színpadra úgy, hogy playbackkel vagy félplaybackkel. A szememben szentségtörésnek számított, de mára már, úgy tűnik, alulmaradtam... De nem csak ez zavart. Az a jelenség megvan, hogy ha dadogó emberrel beszélsz, a koncentráció és a késztetés, hogy "ne vedd észre" oda vezet, hogy magad is dadogni kezdesz? Vásáry André annyit piszkálta a fülébe dugott kontrollt, hogy egy idő után szorítanom kellett a kezem, hogy ne kezdjek én is babrálni a fülemmel...
Nincsenek előítéleteim, nyitott szívvel vártam a hölgyekre. A népdalok feldolgozása (értsd: az autentikus ír hangszerek egy-egy dalban) keveredett "a világslágerek íresítve"-projekttel. Elsőként a Titanic főcímdalát sikerült kiherélni, de ezzel korántsem volt vége a "meglepetéseknek".
Én nem tudom, miért érzi egy raklap előadó úgy, hogy ha nem énelki el ezt a dalt, vége a világnak. Ezúton üzenem nekik: NINCS VÉGE!
A hegedűs lány (aki hárfán is játszott később) nálunk elnyerte a hegedülés közben leggyorsabban futó zenész címét. A három főszereplő lány hangja külön-külön és egyben is szépen szólt – de egyiküknek volt csak igazi, "íres" hangja. Ő volt az, aki elénekelt egy dalt gael nyelven is, ennek alapján megállapítottuk, hogy aki szerint a magyar nyelv nehéz, az még nem hallotta a gaelt.
A koreográfiát nem gondolták túl... Az, hogy valaki megdönti a hegedűvel futás 60 méteres rekordját, csak egy ideig nyűgöz le, míg az, hogy vertikálisan újra és újra meghágják a dobogókból összerakott lépcsőket, egy idő után roppant mulatságos. A táncbetétekről nem is beszélve. De erre még visszatérünk...
A női nézőknek kedvezve előkerült némelyik számban néhány kórista-táncos fiú. Ennek nagyon örültünk, míg meg nem hallottuk, hogy nem hallunk belőlük semmit, mert elfelejtették őket hangosítani, és ahhoz képest, hogy milyen csinosak voltak - a mi várakozásainkhoz képest - elég keveset táncoltak. De amikor igen, az remek volt.
Uhh, a hangosítás. Voltak hangszerek, amelyeket egyáltalán nem lehetett hallani, annyira túltolták a szólisták mikrofonját és a playbacket. Ez utóbbit azért sem értem, mert ha valaki veszi a fáradságot, hogy idecipel két bazinagy dobszerkót, két billentyűst, dudásokat, gitárosokat, az miért nem veszi a fáradságot, hogy hozzon még pár zenészt, vagy áthangszerelje a meglévőkre a dalokat.
Az átíresített dalok között feltűnt még egy Time to say Goodbye, Enya Orinoco Flow című dala, egy Ave Maria, így aztán teljes volt az áhítat. Számomra a legszebb pillanat az volt, amikor felhangzott az a Loreena McKennitt-dal, amelynek alapdallamára írta a Simple Minds Belfast child című számát. Az eredeti szöveg ugyan teljesen más (az Celtic Woman énekesnői ezt énekelték) - egy esküvő napjáról szól.
Ez az eredeti:
Ez pedig a nagyon ismert Simple Minds-féle dal:
Az est alappillérjét mindenképpen az ütőhangszeresek jelentették, a percussion-ös hölgy és a spéci ír dobon virtuóz futamokat bemutató dobos úr voltak a legviccesebb, legprofibb részei az előadásnak.
A legélőbb percek voltak ezek, és ez a közönség reakcióin is jól érzékelhető volt. Felmerült bennem a kérdés, mennyit veszítettek volna, ha erre alapozzák a koncepciót, szerintem semmit. Volt egy Adele-feldolgozás: a hölgyek végre nem suhogtatták a szoknyáikat lépcsőzés közben, tettek a koreográfiára, nem ült ki az arcukra az éteri műmosoly, megálltak és CSAK énekeltek. Elkapott pillanat volt ez, amely megmutatta, valójában mire képesek.
Szóval ez a produkció nagyrészt turisztikai vállalkozásnak tűnt leginkább. Amennyiben a szórakoztatás mellett a célja Írország népszerűsítése, turisták odavonzása volt, akkor ez maradéktalanul teljesült. A hölgyek felkonfjaiból sokat megtudtunk az ír történelemről, hagyományokról, a pubok hangulatos légkörébe is belekóstolhattunk.
Bár a hatást erősen rontotta, hogy a stylistjuk éppen depressziós volt vagy bosszút akart állni a világon, mert ennyi ronda és a viselőjét totálisan figyelmen kívül hagyó cuccot régen láttam. A turkálókban lehet látni efféle holmikat, a pompájukat vesztett estélyi ruhák fogasán.
Esetleg a magyar koncertszervezők, producerek elgondolkodhatnának hasonlón, talán nemcsak az operett vagy csak a Muzsikás Együttes (természetesen az ő érdemeik megkérdőjelezhetetlenek a népzene külhoni megismertetésében) alkalmas arra, hogy külföldön népszerűsítsük a magyar kultúrát, hanem úgy tűnik, hogy rentábilis produkció lehetne egy ilyen típusú zenés ország-image-építés.
Félreértés ne essék, nem jöttünk ki csalódottan az Arénából. Ezeket a hölgyeket és a zenekarukat nagyon lehetett szeretni, mert gyönyörű a hangjuk és jól bánnak a hangszerekkel – és a közönség nagyon szerette is őket. Az jutott eszembe, ami sok hazai beruházás kapcsán: ennyi pénzért, ilyen alapanyagokból akár többet is ki lehetett volna hozni egy hatásvadász számokkal teletűzdelt íreskedő hakninál.
Szólj hozzá!