Az estét a Silent Screams nyitotta, ekkor a terem még alig volt félig megtelve. A banda elég jól szólt, a gitárosok maxon pörögtek, szinte alig töltöttek időt a színpad padlóján, állandóan a levegőben ugráltak, de ez teljesen jól állt nekik. A közönséget elég gyorsan sikerült felpörgetniük, úgyhogy jár nekik a pluszpont, mert jól végezték a dolgukat. Dallamos, screames, klasszik kis brit metalcore, egészen megtetszett.
A második fellépő koncertje viszont már annyi embert csábított be a koncertterembe, hogy azt is hihettük volna, hogy ők a főfellépők. A The World Alive dalait a közönség kívülről fújta, és úgy pogóztak a kordonok előtt, mintha az életük múlna rajta. Az énekes minden hangot szépen kiénekelt, nagyon tetszett benne, hogy kimondottan tisztán adta elő a dalokat. Az összhang jó volt a zenészekkel, a headbanget mintha szinkronizálták volna, a közönség pedig borzasztó hálásan fogadott minden dalt. A koncert végére már kellőképpen bemelegedett a rajongótábor az AA koncertre.
A viharos tagcserék után az Asking Alexandria most először állt ki a magyar közönség elé Budapesten. A legnagyobb jelentőségű változások az utóbbi években az énekesi poszt körül történtek: először kivált az alapító énekes, Danny, hogy a rockosabb hangzásvilágú side-projectjével foglalkozzon (We Are Harlot). A helyére beugró fiatal (‘92-es születésű) ukrán Denis Stoff 2016 októberében hagyta ott a csapatot, twitterén mindössze ennyit írt: “azért hagytam ott az AA-t, mert jelenleg nem tudok egy turnézó banda tagja lenni. Semmi dráma, de nem akarok ebben résztvenni”. Rengeteg válasz érkezett erre, “egyértelmű, hogy történt veled valami az utóbbi időben, szerezz segítséget”, “remélem jól vagy, mi támogatunk” stb.
Kíváncsi lettem volna a sztorira, és Denis oldalára, de ennél többet nem tudtunk meg. Ekkor tért vissza az alapító énekes Danny Worsnop. Mindkét csere igen nagy visszhangot kapott, a rajongók mindkét esetben két részre oszlottak. Az egyik oldal szerint Danny, az eredeti énekes a függőségeivel csak lehúzta az egész együttest, és Denis visszahozta a régi, “igazi” AA hangzást, a másik oldal szerint viszont Denis hangja túl gyenge volt, nem illett a bandába, a rajongók ezen fele úgy üdvözölte a visszatérő Danny-t, mint a messiást. Tény, hogy a karakterük és a hangjuk is igen különböző, a The Black albumot hallgatva (ami szerény véleményem szerint kicsit túlságosan Bring Me The Horizon-os lett) nekem Denis scream-jei egy dühös tinédzser erőltetett próbálkozásaira hasonlítanak, maga az ének viszont határozottan nem volt rossz. Összességében azért szerintem Danny scream-stílusa és karakteres hangja jobban passzol ehhez a fajta zenéhez, de hogy a személyiségük milyen hatással volt/van a bandára, arról nem tudok nyilatkozni.
Mivel a The Black albumon még Denis énekelt, a 10 éves őszi turné során Dannyvel már nem nagyon játszottak erről az albumról sokat (sőt, néha egyáltalán), ami sok rajongónál kiverte a biztosítékot, elvégre mégis a legújabb lemezről beszélünk, amin vannak igen jó dalok is. Szintén az őszi turnéról jött elég sok negatív feedback, az egyik rajongó úgy fogalmazott: “I love you guys, but Danny is the worst influence on the band. He's dragging you all down with him. As a huge fan, I feel ripped off.” Vagyis “szeretlek titeket srácok, de Danny a létező legrosszabb befolyással van a bandára. Lehúz titeket magával. Nagy rajongótok vagyok, de átvágva érzem magam (a koncert után).”
Nos, a mostani koncerten ilyet egyáltalán nem lehetett érezni, és bár Danny feltűnően sokat csacsogott a koncert vége felé, és borzasztóan fel volt pörögve, a teljesítménye abszolút a topon volt, élvezhető és színvonalas koncertet adtak. Megbizonyosodhattunk róla, hogy Danny hangja még mindig tisztán és erőteljesen szól élőben is. Úgy érezhettük, hogy minden elég gyorsan visszazökkent a régi kerékvágásba, mintha soha nem is váltak volna el útjaik, remek volt az összhang, odafigyeltek egymásra, és látszott, hogy jó csapatot alkotnak. A zenészek profik voltak, folyamatosan kommunikáltak a rajongókkal, és pörgették őket. Már az első számnál elindult a pogó, circle pit és társai, ami később sem állt le egyetlen percre sem. A közönség nagyrészt tizen-huszonévesekből állt, (rengeteg kiskorú jött a szüleivel, ezen kicsit mindig elérzékenyülök, szerintem ez eszméletlen jófej dolog), illetve el sem tudtam volna téveszteni, milyen koncerten vagyok, ugyanis ennyi zenekaros pólót még semmilyen más koncerten nem láttam (kivéve persze az eddigi 2 AA koncertemen).
A hangulat az utolsó számig kitartott, nem ült le az este egy percre sem. A setlistért egy kicsit viszont haragszom, mivel én a The Black albumot is kimondottan kedvelem, szerintem több dal is jól hangzana élőben egy koncerten, de egyet sem hallhattunk róla. A régebbi közönségkedvencek közül viszont szépen összeválogattak egy elég változatos dallistát. A koncert végefelé pedig mindenki örömére megszólalt a The Final Episode (az első albumukról) aminél a közönség egy emberként kántálta, hogy OH MY GOD. Az hittem, kidőlnek a falak. Teljes libabőr pillanat volt.
Összességében szerintem zseniális este volt, mindhárom banda kitett magáért, abszolút profin tolták le az egészet, odafigyeltek egymásra és a közönségre, és eszméletlen hangulatot csináltak.
Szólj hozzá!