De ne szaladjunk előre.
A terv az volt, hogy mivel csak egyetlen nap áll rendelkezésünkre bejárni a Szigetet + megnézni mindent, amit csak lehet, tervet készítettem:
15.15 La Maschera (Európa Színpad)
16.30 Satellites (Európa Színpad)
17.00 Circus Abyssinia: Ethiopian Dreams (Cirque du Sziget)
18:00 Twenty One Pilots
20.30 Foo Fighters
23.15 Les Commandos Percu: Silence! (Nagy Utcaszínház)
00.00 Kis Grofó (Sláger FM Színpad)*
01.00 Rage Against The Machine Tribute by Subscribe (YouTube Music Tribute Stage) vagy VOLT Színpad záró koncert
* Annyit cinkeltük már, hogy korrektnek tűnt egyszer az életben megnézni.
Rögtön az elején bukott az egész, mert a Flórián térnél derült ki, hogy otthon maradt a személyim, anélkül meg nem tudom átvenni a karszalagot. Az eredeti terv így módosult:
15.15 La Maschera (Európa Színpad)
16.30 Satellites (Európa Színpad)
17.00 Circus Abyssinia: Ethiopian Dreams (Cirque du Sziget)
18:00 Twenty One Pilots
20.30 Foo Fighters
23.15 Les Commandos Percu: Silence! (Nagy Utcaszínház)
00.00 Kis Grofó (Sláger FM Színpad)
01.00 Rage Against The Machine Tribute by Subscribe (YouTube Music Tribute Stage) vagy VOLT Színpad záró koncert
A legviccesebb a Nagy Utcaszínház kiesése volt: befele menet megtorpantam a helyszínén, és magyaráztam a társamnak, hogy a FOO koncerten rendezői jobbra kell állnunk, hogy utána simán átjussunk ide... Néz rám az ember: de hova??? Ekkor megfordultam, és azt láttam, hogy éppen az utolsó konténert tolják be a kamionba. Hétfőn volt az utolsó előadásuk.
Egyébként az etióp cirkuszra még odaértünk volna, ha szaporázzuk a lépteinket, de ki látott már olyat, hogy kiér a júzer a Szigetre, és nem császkál-mászkál-fröccsözik-akklimatizálódik, hanem egyből beleveti magát a programba... A Sziget az utolsó napon egyébként úgy nézett ki, mint egy partigörl hajnali négykor: a smink elkenődött, a ruha sem úgy áll, ahogy indulás előtt, a tükörben, de már annyira fáradt, hogy bazira nem érdekli az egész, csak jusson végre haza... Lassan poroszkáló emberek, ücsörgő tömegek... És úgy tűnt, a végére az utolsó emberek is sorra kerültek a csillámtetkós pavilonban.
A hátsó úton csatlakoztunk a poroszkáló karavánhoz, minden cél nélkül, de közben elkezdődött a Nagyszínpadon egy koncert, és a zene beszívott minket a küzdőtérre. Bazira ismerős volt. A nevet nem is figyeltük a programban, mivelhogy elméletileg, ugye, a cirkuszban ültünk volna. De lehet, másoknak sem mond túl sokat a név: Johnny Marr. Mondom másképpen. A nyolcvanas években a máig ható manchesteri indie rock zenekarral, a Smiths-szel befutott gitáros az elmúlt három évtizedben számos sikeres projekt (The The, Electronic, Cribs) részese volt, manapság pedig szólóelőadóként dolgozik. Lemezein jó ideje ő maga énekel, holott korábban erről az oldaláról nem volt ismert, sőt, saját bevallása szerint nemigen tört frontemberi babérokra. A Smiths 1983 és 1987 között létezett, az énekes és a szövegíró Morrissey volt, a gitáros-zeneszerző Johnny Marr, a basszusgitáros Andy Rourke, a dobos Mike Joyce. A közönség ma is elsősorban a Smiths-számokra kíváncsi Johnny Marrtól a színpadon – s a Szigeten is megfelelt ennek az elvárásnak. Bár azt voltaképpen nem tudom, hogy a küzdőtéri porban toporgók közül mennyien voltak a hívei, az átlagéletkort tekintve nem sokan lehettek, a többség a Marr után következő Twenty One Pilots-ra foglalta a helyét. A gitáros és zenekara azonban elegánsan nem vett tudomást a közönség visszafogott érdeklődéséről, és mindent beleladtak. „Smiths a Szigeten? Beszarás...” – mondogattuk
Pár szám után folytattuk a Sziget-kört, benéztünk a Magic Mirrorba, ahol éppen Steiner Kristóf és pár ember a Coca Cola-ügy kapcsán értekezett az LMBTQ kultúráról, a Sziget legszebb „sátrának” kárpitozott szeparéiban pedig megfáradt szitizenek aludtak.
Aki még bírta, azok közül sokan – több helyen belefutottunk – egyfajta sörbaseballt játszottak. Úgy tűnt, hogy ezek nem is összeszokott, baráti társaságok, hanem a szigetlakók egymást hívták ki a meccsre. Úgy kell játszani, hogy két vonalban, egymással szemben felállnak az ellenfelek, középen egy palack, általában homokkal megtöltve.
A cél az, hogy eltalálják a palackot akármivel (frizbi, baseball labda, másik palack), s akkor annak a csapatnak, aki a jó dobást bevitte, irgalmatlanul gyorsan el kell kezdenie piálni, ezzel egyidőben a másikaknak le kell pacsiznia a homokos izét, mert akkor abba kell hagyni az ivást. Az győz, akinek hamarabb lesz üres a sörös doboza. Vagy valami ilyesmi. De pont ez az, amit nézni és csinálni is egyaránt szórakoztató :)
A TicketSwap Music Boxnál Bérczesi Róbert egyszálgitározott, s noha népes közönsége volt, valahogy elveszett a nagy forgatagban. Erre még visszatérek...
A kívánságfa idén is roskadozott a cetliktől – tessenek komolyan venni, mert az, amit tavaly lekörmöltem és felfűztem a többi mellé, mára már valósággá vált :)
Valaki beparáztatott, hogy átrakták a Borfalut, utána kellett járni, mert a már megszokott elhelyezésénél jobbat nem nagyon tudtam volna elképzelni, pedig elég jól működik a fantáziám. Szerencsére ugyanott volt, mondjuk, feleannyi borásszal, mint anno, amikor először boroztunk ezen a helyszínen, plusz idetelepítették a tribute színpadot, ami pont annyira jó ötlet (ülve fröccsözve még jobb zenét hallgatni, mint állva), mint amennyire nem (mi a fenének kell csörömpölni fröccsözéshez?), amit aztán nem volt módunk tesztelni. A design már évek óta nagyon látványos itt, el is morfondíroztam a fémhordókból összeflexelt lámpaoszlopok megvalósításénak lehetőségén...
Ekkor már ment az egyes számú nagykoncert. A szervezők előzetes várakozása az volt, hogy ez a nap hozza majd a második telt házat, de nagyon úgy tűnt, hogy a számok nem tükrözik az elvárásokat, aminek felhasználói szempontból az az áldásos velejárója, hogy ezúttal senkit nem akartak agyontaposni. Az elefántok egy része amúgy sem volt képes már jelentősebb mozgásra.
Kivétel ez alól persze a Twenty One Pilots rajongótábora, mert ha csak a rekeszizomtornát nézzük (vö. teli torokból visítás), akkor jócskán rendelkeztek még rejtett tartalékokkal. Előző este megyoutube-oltuk a bandát, mert hősiesen bevallom: a nevüket nyilván leírtam/olvastam párszor, de hogy milyen zenét játszanak, arra csak fél füllel emlékeztem. Hallgattuk, hallgattuk, és arra a következtetésre jutottunk, hogy baromira nem a mi zenénk, nincs is ránk különösebb hatással – de pont ez az a műfaj és banda, akik egy fesztiválon nagyot alakíthatnak... És lőn. Azért pampogtam ennyit arról, hogy mennyire nem ismerem őket, hogy érzékeltessem azt, mennyire profi és igazi, fesztiválos koncert volt, ha én, középkorú, mozgásszervileg eléggé hendikepes outsider páros lábbal ugráltam (remélem, az ortopédia főorvosa most ezt nem olvassa).
Elnézve és hallgatva a közönséget, az ember eltűnődött azon, hogy vajon lehet-e még ezt fokozni... Lehetett.
Vicces volt végigolvasni az egyre-másra érkező koncertbeszámolókat: a szar volt-tól a jó, jó, de nem az igazi-n keresztül az életem koncertje!-ig terjedt a Foo Fighters koncertjéről született írások skálája. Őszintén szólva, már mindet leírtak, amit amúgy szakmailag mondhatna az ember. Meg aztán, az elfogultság is erős gát, mert hát nagyjából érzelemmentesen kéne leírni, mit láttunk-hallottunk. Na, az nem megy. Részint a zenéjük miatt, amit imádok, és végigtomboltam az arénás koncertjüket is, másrészt meg Dave Grohl személye miatt. Sokkal több Dave Grohl kellene, mert akkor sokkal jobb lenne ez a világ. Alapból is istentelenül jó pasi, az pedig, ahogy frontemberként működik, egyszerűen zseniális. Mindent észrevesz, pedig egy ilyen bazinagy fesztiválos koncerten a közönség egy óriási massza, amiből elképzelésem szerint kivehetetlenek a részletek. De ő észrevette a buborékot fújó lányt, aki egy estére sztár lett, de erről kicsit később. Több mint két órát nyomtak le, és úgy tűnt, csak akkor mennek le a színpadról, ha erre kalasnyikovval kényszerítik őket. Iszonyú energia, lendület, és egy olyan koncert, amin nem számít, milyen hosszúak a számok közötti szövegek és az instrumentális részek – csak csinálják! Lenyűgöző nagyvonalúsággal tolta az emberek képébe a dobost, Taylor Hawkinst, akit egyszer csak leeresztettek a színpad közepére emelt dobos univerzumból, előrejött, mikrofont ragadott, s Grohl-lal, aki közben elfoglalta a helyét (Nirvana, ugye...) elduettezték az Under Pressure-t. Ezzel a számmal nekem amúgy is nagyon szoros az érzelmi kötelékem, ebben a környezetben meg akkor hatással volt rám, hogy vékony csíkokat szántottak az arcom porába a lecsurgó könnyeim. Szinte örülök (valójában nem), hogy a vége előtt pár perccel ki kellett kászálódnunk a közönségből – ki a fene bírja több mint két órán keresztül az előzetesen elfogasztott fröccsök nyomás alatt –, így azt már csak a YouTube-ról tudjuk, hogy felvitette a színpadra a közönség által magasba emelt kerekesszékes srácot a színpadra, mi több: a buborékos csajt is „felparancsolta” a dobos mellé fújdogálni...
Ha ezt a közjátékot a saját szememmel látom, esküszöm, zokogás lett volna a vége. Vele együtt volt büszke az ember a lányára, aki a vokalisták között foglalt helyet, és amikor lehúzatta a fényeket, velük együtt bámultuk a Sziget fölé lassan bekúszó viharfelhőkből előcsapó villámokat. Oltári volt, na.
Kösz, kedves eső, hogy megvártad a koncert végét. Ha mr mindenképpen a tiszteletedet akartad tenni – bár jobb lett volna, ha kihagyod –, elég nagyvonalú volt az időzítés.
Az eső miatt aztán törlődött a további program, illetve, behúzódtunk az A38-ra pár szám erejéig, ahol éppen a kanadai Black Mountain zenélt. A pszichedelikus/prog/stoner/hard rock zenekar műsorát leginkább Moha bácsi élvezte volna, de nekünk sem volt rossz. Még átkeveredtünk a Slágerre, hogy beváltsuk saját magunknak tett ígéretünket Kis Grofót illetően, de ott vagy csúszás volt, vagy nem tudom, de még Kefir próbálkozott a Rednex slágerével, ami annyira nem sikerült jól, hogy elmenekültünk. Benéztünk még a Világzenei színpad helyén keletkezett sátorba – így, esőben kifejezetten jó ötletnek tűnt a váltás, nem beszélve arról, hogy a szabadtéri limit után is tarthatnak benne koncerteket –, ahol a BCUC– Bantu Continua Uhuru Consciousness próbálta feledtetni az égi áldást, meglehetős sikerrel. Afro-pszihedelikusnak titulált zenéjük hagyományos, mégsem a múltból táplálkozik, hanem a közösség mindennapjainak ritmusát adó rituális énekekből, kocsmadalokból és kortárs zenéből áll, megspékelve egy kis rappel és rock and rollal. Van kérdés?
Még belepillantottunk az afro színpadon a fitnesz dj műsorába (egy ember pörgetett, a másik meg előtte tornázott, a közönség meg utánozta a Béres Axandrára hajazó mozdulatokat), de aztán annyira rákezdett az eső, hogy vettük az irányt a K-híd és a hévmegálló felé.
És akkor most kanyarodjunk vissza a címhez.
Pontosan nem tudom, mikor volt az első Szigetem, de nagyjából 20 éve kint vagyok mint tudósító. És mint szigetelő. Ez alatt a 20 év alatt megszámlálhatatlan mennyiségű élményben volt részem. Sütöttem kolbászt, láttam a kezdő Quimbyt egy kocsma mellett, a puszta földön Tom Waits játszani, táncoltam a Lovardában asztalon, vonatoztam Solymos Tónira a Táncdalfesztivál sátorban, ettem a krisnások kajájából. Buliztam délig a Bahia sátor előtt – még akkor is roptuk, amikor a megrökönyödött (ma már semmi sem számít meglepinek) szigetlakók fogkefével felszerelkezve elsétáltak mellettünk, ettem reggel hatkor körömpörköltet, volt kedvenc pultosunk, aki az utolsó napon már grátisz mérte nekünk a fröccsöt, és volt kedvenc biztonsági őrünk is, akivel a Szigeten kívül is összefutottunk, és ismerősként üdvözöltük egymást. Mérhetetlenül sok koncert, nevetés, kalandok – ez volt az én Szigetem.
S az én Szigetem már nincs. Már nincs olyan, hogy a sarkon zenél valaki, csak úgy, mint ahogy a fentebb említett Bérczesi Robi minikoncertje is kissé idegennek hatott a nagy trendi forgatagban. A fellépők közül már alig ismerek valakit, a derékhad már bőven nem az én korosztályom (és most finom voltam), és hát megfizetni sem tudok egy olyan rendezvényt, ahol a 600 forintos orosz pezsgő decijét 300-ért, a 90 forintos öngyújtót pedig 400-ért mérik. A kaput a Jack Daniels tette be. Nem a viszki, nem nyakaltuk mi azt régen sem, hanem a márkához kapcsolódó „színpad”, ami a magunkfajtáknak egyfajta rezervátumot jelentett, mert egyrészt nem jöhettek be a 18 éven aluliak, másrészt igazi – jó, kicsit nosztalgia – rock volt a zenei repertoáron, harmadrészt itt tudtunk már csak az utóbbi években jókat dumálni vadidegenekkel. Most egy szimpla bárrá silányodott, és ezt a „gesztust” úgy értékeltem, hogy ideje továbbállni.
Nem szeretnék az üzenőfalon hisztiző kortársakhoz csatlakozni. Egyszerűen az történt, hogy a Sziget túllépett az én generációmon. Sőt, talán az utánunk következőn is. Büszke vagyok arra, hogy Európa egyik legjobb fesztiválja, és tisztelem is a munkát, amivel mindezt elérték. De ez Európa fesztiválja már, és nem az enyém. Olyan, mint amikor az ember elenged egy hosszú, de kihűlt kapcsolatot. Fáj, fáj, de kívánja az egykori kedvesnek a legjobbakat. Úgyhogy, Sziget, légy boldog, tényleg szívből kívánom. Olyat nem jelentenék ki, hogy többé a lábamat sem, úgy gondolom most, hogy jövőre a testvéroldalunkat, a Színházvilág.hu-t fogom képviselni, színházi, cirkuszi előadásokat, performanszokat és komolyzenei eventek fogok nézegetni, a többit meg ráhagyom az ifjabbakra, mert ez már az ő Szigetük, és hiszem, hogy ez így van jól.
Nekünk is megadatott, legyen nekik is meg... :)
Reméljük azt is, hogy a terv, mely szerint a Hajógyáriból családi park vagy mifene lesz, csak a fővárosi tulajdonú részt érinti, és nem paterolják ki a Szigetet megszokott helyéről. Abban is bízunk, hogy megnyugszanak az óbudai (és újpesti) kedélyek, és mindenki túlteszi magát a kellegyhétegyüttlét esetleges kellemetlenségein.
A kollégáknak köszönöm a munkát*, a Szigetnek és Vető Vikinek a lehetőséget, jó pihenést és gyors gyógyulást a szigetelőknek (szigetbetegség megvan?) – jövőre veletek valahogy ugyanitt!
Sziget 2019, Foo Fighters, Twenty One Pilots
Szólj hozzá!