Az Arena tipikusan rétegzenekar, ami a mainstream köztudatban nagyjából semmilyen szinten nincsen jelen, noha harminc éve léteznek. Alapítótagjai a Marillion és a Pendragon nevű együttesekből érkeztek. A későbbi csatlakozó tagok közül volt, aki az IQ, s volt, aki a Frost nevű banda tagja volt. Általánosan ezek sem ismert zenekarok, de abban a szcénában, ahol az Arena teret nyert ugyancsak fajsúlyos nevek.
Ahogyan tengernyi más zenét, az Arena muzsikáját is a YouTube-on ismertem meg. Egyszer a rendszer random feldobta az Immortal? című albumukat.
Belehallgattam – és benne ragadtam.
Aztán keresgéltem a többi lemezüket is. Az Arena muzsikája pont olyan muzsika, ami a füleimnek való: összetett, komplex, kemény alapokkal, döngölősen, gyönyörűen. Se nem lila zajzene, se nem köldöknézős hangszeritechnikai elveszés.
Amikor a hetvenes években a progrock teret nyert, sok olyan muzsika született, amiket az értelmezhetetlen kísérleti zenék közé soroltam. Inkább kísérlet, mint muzsika. A neoprogrock, legalábbis azok a zenék, amikkel én találkoztam, nem ennyire kísérletező, ettől függetlenül nem keresi a közönség kegyeit: a Dream Theater talán a legnagyobb neve a műfajnak, de őket sem hallani a rádiókban. Mondjuk, ők annyira nem is dallamosak mint az Arena. De Arena sem szól az éterből sosem.
Az Arena járt már Magyarországon. Ha jól működtem együtt MI-haverommal, Geminivel, akkor eddig két alkalommal léptek fel nálunk, s mind a két alkalommal az A38 hajón volt a koncertjük. A jelenlegi felállás 2020 óta zenél együtt:
Clive Nolan – billentyűs hangszerek, vokál (1995 óta)
Mick Pointer – dobok (1995 óta)
John Mitchell – gitárok, háttérének (1997 óta)
Kylan Amos – basszusgitár (2014 óta)
Damian Wilson – ének (2020 óta)
Az Analog Music Hall nem túl nagy hely. Szó sem lehet több ezres közönségről. Amennyire meg tudom ítélni, kisebb az A38-nál is. De messze nem volt így sem tele, bőven volt hely a placcon. Roppant szomorú!
Az viszont egyáltalán nem ad okot felsőbbrendű kesergésre, hogy az Arena szemmel láthatón mit sem törődött a közönséglétszámmal: olyan frenetikus estét rendeztek, hogy csak na! Olyan kis családias klubkoncert volt. S ebben semmi degradáló nincsen. Többször mondtam már, életem egyik legjobb koncertje a Mandrake Moon zárt körű koncertje volt egy Garay téri pincében: ha voltunk negyvenen, sokat mondok. De voltam már olyan koncerten is, ahol én voltam egyedül a közönség: a seregben két cigány srác muzsikált nekem, gitárral, két kanállal, az fémágy végével, akkor tudtam meg, milyen az igazi cigányzene. Emlékezetes volt!
Az Arena is.
A színpadon nem egy harmincéves, fogalommá lett együttes muzsikált, hanem a srácok, a térről. Nem volt látvány-csilivili, nem volt fényorgia, nem volt vetítőshow. Volt némi fénytechnika, volt egy mindvégig kivetített Arena felirat – és slussz, ennyi volt a látványosság. Szívemre a kezem, egy pillanatig sem hiányzott több.
Volt viszont négy dolog, amit koncerten még nem sokszor tapasztaltam.
ELSŐ
A koncert legvégén feleségem, aki ezúttal fotós minőségében is jelen volt, döbbenten fordult hozzám:
– Kik ezek? Mindent felülírtak, ami a rockzenész-, rockkoncert klisé!
– Mire gondolsz?
– Mindent, de komolyan mindent! EZEK NEM AZÉRT JÖTTEK, HOGY IMÁDJA ŐKET A KÖZÖNSÉG, HANEM, HOGY IMÁDHASSÁK A KÖZÖNSÉGÜKET! Ilyet én még nem láttam, de komolyan!
Damian Wilson az egész koncert alatt ilyen volt. Egy pillanatig sem volt olyan érzésem, hogy egy ilyen-olyan világsztár áll a színpadon, hanem az, hogy a jó torkú Vili egy sör után elkezd dalokat énekelni a téren a haveroknak. Ne értsd félre, nehogy a minőségre gondolj: a közvetlenségről beszélek. (Mondjuk a dobos azért meghökkentett a nagyon rövid nacijával: mint aki az esti futásáról esett be a dobok mögé: a kora csak dobott a mosolyra fakasztó látványon. A zenei tudása egyáltalán nem volt mosolyra fakasztó.)
Például előzékenyen énekelt közvetlenül a telefonjába mindazoknak, akik az első sorokban videóztak. Valahogy, valamiért mindkettőnknek egyértelmű volt, hogy részéről ez gesztus a rajongók felé, s nem pedig sztárpóz a kamerának. (Mohabáék mennek az iron maidenre is tudósítani, ott nem lesz ilyen élményük...aszerk.)
A koncert befejeztével a közönség elindult hazafelé. Wilson meg a koncertterem bejárata mellett fotózkodott. Á, dehogy hivatalosan! Aki képet akart vele csinálni, odaállt mellé, barátin vállon kapta, és mosolygott bele a gépbe. Ezúttal sem volt olyan érzésünk, hogy a népszerűségért tette volna: a természetessége itt is azokról, azoknak szólt, akiknek énekelt.
MÁSODIK
Valami óriási bűvész ez a csapat. Azért óriási bűvészek, mert amikor a párom visszakérdezett, hogy nekem mi a véleményem a koncertről, akkor elgondolkodtam. Egyfelől a teljes belefeledkezés részemről megvolt. Egy oda. Velem azért előfordult ilyesmi többször is, de nem mindig, mindenhol. (Csak gondolkodom: tulajdonképpen lehet, hogy a marha nagy show-k , fényorgia, tűzcsóvák, hatalmas kivetítések, szóval a giga látványosság csak elvonja a figyelmet a zenéről?) Az Arena koncertjén megint, többször, majdnem végig.
Aztán azon gondolkodtam, miért is tudtam teljesen belefeledkezni a muzsikájukba? Egyfelől nem könnyed zene. Másfelől, bár nem könnyed, ahogyan mondtam, nem is annyira a hangszertechnikáról szól.
Egyik zenész részéről sem hangzott el monumentális szóló, továbbá
- nem fetrengtem a földön a hangszeres tudásuktól, nem szólt úgy a szólógitár mintha mit ne mondjak kit hallanék,
- nem figyeltem fel úgy a dobra mint a Pineapple Thief koncertjén,
- nem voltak olyan lélegzetállító basszusfutamok, mint amiket Mohini Dey produkált Greg Howe koncertjén,
- az énekesnek kiváló a hangja, de semmiképpen sem mondanám, hogy úgy énekel mint ... (tedd ide azt, aki szerinted a legjobb rocktorok),
- a billentyűs, bár dizájnra hajadzik, nem egy Rick Wakeman vagy Jon Lord.
De amit a gitáros, John Mitchell (taxisofőr a szomszéd drosztról) a gitárjával művelt, várj, keresem a szavakat... nem, nem találom a legigazibbat... A szólói nem olyanok voltak, hogy nem látod az ujját, nem is tudod követni a hangokat (oké, most konkrétan Petrucci jutott az eszembe), nem sírt úgy a gitár, mint Gilmour kezében, de volt benne valami, valami olyan, hogy, Isten bizony, nem túlzok, többször folyt a könnyem, olyan gyönyörű volt. Túlcsordultak a hangok. Minden giccsmentesen olyan szépen szóltak, amilyet nagyon ritkán hallok. De nem vitte túlzásba.
S valahol ez igaz minden Arena-muzsikusra. Nem az eget ostromolják – sem a hangszerükkel, sem a kompozíciókkal –, mégis, ahogyan aztán a részletek egésszé állnak össze, azon kapjuk magunkat, hogy folyamatosan a felhők felett repülünk velük. Tudom én, hogy ezek mocsok nagy szavak, de ha egyszer ez történt... S ne feledd, a fotósom-feleségem életében először feledkezett bele teljesen egy koncert muzsikájába.
Mondok egy nagyon nagyot: AZ ELŐADÁS ALATT EGYSZER SEM ÖLELTÜK ÁT EGYMÁST. Mert annyira figyeltünk a zenére. Ilyen még a büdös életben nem történt :)
HARMADIK
Ezt sem lesz könnyű megfogalmaznom, de egyszerűbb mint a fentieket. S amiről itt szó lesz, arról nem az Arena, meg a koncert technikai személyzete vagy a szervező tehet.
Pont jó helyen, egy háromszögelési ponton álltunk.
Tőlünk balra egy legföljebb húsz éves lány áll, mellette vélhetően a fallabda edzéséről érkezett informatikus bátyja és kettejük édesanyja. A lány halálosan komoly arccal meredt a színpadra. Még akkor sem mosolyodott el egyszer sem, amikor Damian konkrétan a szemébe nézve énekelt. De a szemét sem kapta el, állta az énekes tekintetét. Komoly arccal. Kicsit balra, de közvetlenül előttünk egy hatvanas (öregnek tűnt, aztán rájöttem, hogy két évem van, hogy a jelzőm rám is igaz legyen), megtermett pasas táncolta, hm, mozogta végig a koncertet. Igaz mindvégig komoly energiával kapaszkodott az előttünk levő korlátba. Jobbra tőlünk egy vastagon huszonéves másik lány olyan önfeledt tánccal, mozgással élte végig mindazt, ami a színpadon történt, hogy minden tiszteletem az övé. A megjelenése valahol a Betty Blue főszerepét alakító Béatrice Dalle és az Amélie csodálatos életének Audrey Tautou-ja között mozgott. Végtelenül szimpatikus volt számomra.
A háromszög három pontját, a komoly legföljebb húsz évest, a bátyját és az anyját, a hatvanas pasast, és Dalle-Tautou lányt több dolog összeköti (ugyanazon a koncerten voltak, élvezték, odafigyeltek, mindvégig ott voltak stb.) de egy legfőképpen: mindannyian kívülről fújták az összes dal szövegét! Lehet, hogy még voltak sokan ilyenek, annyira azért nem néztem körbe, de ők öten a közvetlen koncert-életterünkben nagyon feltűntek. Pedig nem feltűnősködtek, csak önfeledten élvezték a zenét.
Tudom én, hogy rengeteg előadó van, akik generációköziek, akiknek a muzsikáját akár három-négy nemzedék is énekli. De a progrock azért nem tipikusan a mai tizen-huszonéves lányok zenéje. Meg nem is a másfél-két órát végig mozgó, meglett, nagydarab nagypapáké.
NEGYEDIK
Hazaértünk. Lecuccolás közben a feleségem egyszer csak komoly arccal megállt, és megkérdezte:
– UGYE ELMEGYÜNK HOLNAP IS ARENA KONCERTRE?
– Mondjuk Prágába? Menjünk!
– De én, ha lehetne, tényleg mennék!
Ránéztem. Még csak nem is mosolygott. Komolyan gondolta. Pedig kicsit sem ilyen fajta. Kéthetente egy koncert is sok.
– Nem vagyunk már fiatalok!
A slusszpoén, hogy nem teljesen azokat a zenéket hallgatja, amiket én. Amikor eljön a koncertekre, a legritkább esetben tudja, hogy mi vár rá. Vagy csak nagyon hozzávetőleg. Az Arena-t egyáltalán nem ismerte. Vagy csak fél füllel hallotta, amikor én hallgattam.
Vagyis ez a „holnap is megyünk” akkora dicséret mint ide Lacháza!
Mondtam már, hogy ez a koncert minden szempontból a szívem csücske marad nekem is?
Arena, Analog Music Hall
Szólj hozzá!