Hát nem is lett, bár végül csak összegyűlt pár ezer ember. Én mindenesetre (meg hogy – vessetek a mókusok elé! – voltam tavalyelőtt Luis Fonsi (a despacitós csávó) koncertjén is), azt gondoltam, kissé több a latinzene-rajongó az országban. De kevés embernek is lehet jó bulit csinálni, bebizonyította ezt 1995-ben a Petőfi Csarnokban a Siouxsie and The Banshees és pár hónappal később a Creatures (szintén Siouxsie Sioux zenekara) is, akik mindkét alkalommal kb. 300 (háromszáz) embernek adtak olyan fergeteges koncertet, hogy mai napig emlékszem rá. Szóval még nem volt veszve semmi.
Persze lehet, hogy egy 15 évvel ezelőtti egyslágeres (bár az akkor a csapból is folyt) előadót kicsit erősebben kellett volna reklámozni, mert aki akkor ismerte, ma már nem biztos, hogy jár koncertekre, aki meg akkor nem ismerte, annak ma már nem mond semmit a Juanes név, Fonsi meg akkor volt épp a csúcson.
Még napokkal a koncert előtt elgondolkodtam azon, hogy vajon mennyire lehetne Magyarországon sláger egy dal olyan szöveggel, pláne olyan indítással, hogy „van nekem ez a fekete ingem” (tengo la camisa negra) – persze egyből eszembe is jutott, hogy a hazai népesség bizonyos köreiben azért hetedhét (mindenki vegye elő az általános iskolás matekkönyvet, és számolja ki, hogy ez mennyi is) országra szóló világsláger volt egy időben a „van nekem egy csíkos gatyám” (ezt nem fordítanám spanyolra; vagy de, mégis, hogy a spanyol anyanyelvűeknek se legyen olyan jó: Tengo calzoncillos de rayas) kezdetű népies műdal, ahogy a Csipkés kombiné és az Add ide a didit is. Szóval Juanesnek nincs mit szégyenkeznie.
(Úgy pláne nem, ha hozzátesszük, hogy a La camisa negra szövege egyébként messze annyira nem semmitmondó vagy profán, mint a fent említett magyar daloké, egy szakításról szól, hogy mennyire balszerencsésnek érzi magát amiatt, hogy egyáltalán megismerte a csajt, meg hasonló kedvességeket mond még róla (kedves 20 év feletti férfitársaim, tegyük borotvált kezünket szőrös szívünkre: ki ne érezte volna már ezt így?), és gyászában viseli a fekete inget – és ennek alapján inkább azt a jelentést hordozza ez a sor, hogy a fekete ingem van rajtam, a gyász miatt, még ha nem a llevo la camisa negra megfogalmazást használja is –, és még tesz egy tétova, eleve hamvába holtnak tűnő kísérletet a visszacsábításra is, szóval egyáltalán nem olyan vidám a szöveg, mint a zenéből gondolná az ember. És erre táncoltak vidáman milliók vagy 15 éve.)
Maga a koncert zeneileg egyébként elég hullámzó volt, én egy pörgős latin számmal (még ha a szöveg arról szó is, amiről, lásd fentebb, a többség úgysem érti) a köztudatba került előadótól ennél zeneileg kicsit mozgalmasabb műsort vártam volna. (Vagy ha nem, akkor azt, hogy egy fordítva működő porszívóval terít a nép között országa legnépszerűbb exportcikkéből, hogy a nép úgy érezze. Az ország neve: Kolumbia. Innentől ki-ki gondoljon, amire akar.).
Szerintem túl sok volt a lassú, szerelmes dal (vagy a fene tudja, milyen, de mindenképpen tele az amor és corazón szavakkal), amelyektől nagyon leült a műsor, részben mert a közönség nagy része (velem együtt) biztosan nem is értette a szöveget. Bár időnként voltak szövegkivetítések – spanyolul. Hát, hombre, ezzel nyilván sokat segítettél a magyaroknak.
Viszont azért két dolog hamar kiderült: az egyik, hogy a spanyoltudásom erősen elhalványult az elmúlt 25 évben, amióta nem nagyon használom, a másik, hogy az español sudamericano kiejtésben sem egészen egyezik az európai spanyollal, pl. a yo (jo) az zso, az una az juna, a llegas (e.: ljegasz) az zsegasz stb., de ezt még legalább értettem, és volt olyan dal, ahol egészen sokáig gondolkodtam azon, hogy most vajon dél-amerikai spanyol akcentussal énekel-e vagy olaszul, és csak a koncert után itthon utánanézve győződtem meg róla, hogy spanyolul volt.
Ami a szövegeket illeti, annyira nem sekélyesek, mint az ember a sok amor és corazón alapján gondolná (ezek valószínűleg a spanyol dalszövegírás kötelező alapkészletébe tartoznak az egyéb, szabadon választható szavak mellett), közel sem a szép (kinek hogy) emlékű Zámbó Jimmy szintjén mozognak, bár tény, hogy azért Nick Cave-i mélységekbe nem mennek le, de talán Zorán (pontosabban öccse, Sztevanovity Dusán) szerelmes dalainak szövege jó közelítés a nívóra. A zenék pedig a különféle latin-amerikai műfajokból merítenek, nem feltétlenül csak Kolumbiából, hanem Brazíliától Mexikón át Kubáig, rumba, salsa, cumbia, néha kis elektróval tetézve (pl. Oye mujer – Hé, asszony! –, egyébként ez egy nagyon jó kis szám, elég borzasztó, hogy a neten csak mindenféle vacakabbnál vacakabb technós remixekben lehet rábukkanni, kb. a 25. találat lesz csak az eredeti változat). Szóval csak sajnálhatja az ember, hogy Juanest nálunk, ahogy a világ nagy részén is, egyetlen számról ismerik. Mert kiderült, hogy vannak nagyon jó számai azon kívül is.
Érdekesek voltak az összekötő szövegek is, mert arra viszonylag hamar rájött a pali, hogy a spanyolt azért nem mindenki tolja anyanyelvi szinten a közönségből (bár az első sorokban azért volt pár kolumbiai zászló is, meg pár emberen kolumbiai focimez – szegények úgy estek ki egy hónapja a Copa Americán 11-esekkel, hogy egyetlen gólt sem kaptak egy meccsen sem, sajnáltam őket –, és amikor mindenféle dél-amerikai országokat megemlített, erős lelkesedés hangja hallatszott, gondolom, onnan érkezett és jelenleg itt élő expatek – hogy ezt a szép magyar kifejezést használjam a más országokból ilyen-olyan ok miatt (házasság, suli, munka stb.) ideköltözőkre – úgyhogy kissé otthon érezhette magát), így aztán néha átváltott angolra, apró szépséghiba volt, hogy közel sem ugyanazt mondta el spanyolul meg angolul. Olyanokat is megemlített, hogy már több mint 20 éve van a pályán, és szép gesztus volt, hogy az egyik lassú szerelmes dala előtt, amit, ha jól értettem, valamikor neki írt, külön köszöntötte a(z egyébként igen csinos) feleségét és a lányait, akik a Hoppá! első teraszán foglaltak helyet, mondhatni, karnyújtásnyira tőle (akiktől meg szimpatikus volt, hogy kijöttek megnézni a koncertet, nem gubbasztottak az egyébként összkomfortos, tejjel-mézzel folyó – és ez most nem irónia, még a szezon kezdetén megmutatták a sajtónak, tényleg az – back stage-ben), utána viszont egy biztosan nagyon érzelmes, de nagyon unalmas számot adott elő, a változatosság kedvéért ezúttal a szerelemről, szívről, ilyesmikről. (Koncert közben Andi kolléganővel azt számoltuk, hogy hány olyan nóta lesz, amelyikben sem a corazón (szív), sem az amor (szerelem) szó, sem a te amo/te quiero (szeretlek) kifejezés nem hangzik el, hát nem jutottunk messzire a számolásban.)
Bár mi azt gondoltuk a keverőpult mellett állva, hogy elég lapos lehet a buli a színpadról nézve, meg kevesen is vannak (saccra úgy 3000 néző lehetett a kb. 12 ezres helyen), de hősünk láthatóan nem így gondolta és érezte, szemlátomást nagyon élvezte a koncertet (poénkodtunk azon: lehet, hogy azt mondták neki, csak a keverő vonaláig tart a nézőtér), lelkes volt, szóval nem lehetett nem szeretni, és amikor énekeltette a közönséget, az elöl lévők bizony rendesen odatették magukat hangban. Ez nem is hittem volna (az egy nappal korábbi francia Zaz telt házas közönségénekeltetésének, mondjuk úgy, erősen visszafogott sikere után pláne nem).
Bár Juanes sem rossz gitáron, egy nagyon ügyes második gitárost is beszerzett maga mellé, aki mind elektromos, mind akusztikus gitáron fergeteges szólókat játszott, és ugyan a koncert végén bemutatta a zenekar tagjait országok szerint is, csak annyi maradt meg, hogy ő meg a basszusgitáros kolumbiai, a dobos meg argentin – hát nyelvi nehézségek nem nagyon akadályozzák őket. Arra pedig, hogy a zenekar valóban élvezhette a koncertet, bizonyság az, hogy miután levonultak, még visszatértek egy nagyjából félórás ráadást adni. Le a kalappal!
Ráadásul a legvégére tartogattak még egy olyan számot (La luz – A fény), amely elsőre úgy indult, hogy a kolléganővel egymásra néztünk, hogy Úristen, mi lesz még itt ma, Scooters-buli?, de aztán, bár ez a technós rész vissza-visszatért (talán nem kellett volna), számomra az est legjobb száma kerekedett belőle, a La camisa negrát is beleszámítva (és utólag meghallgatva sokkal jobb volt élőben, mint a lemezen, pedig úgy sem rossz, szerencsére jóval hosszabban is játszották, mint ott, ja és se amor, se corazón nem volt benne, pedig ez is olyan szövegrészeket tartalmaz, hogy csókold meg a számat, meg hogy ma éjszaka a tied akarok lenni, a fényhez annyi köze van, hogy az alaptörténet szerint az egész városnegyedben kialszik a világítás). Én meg közben arra gondoltam, hogy öcsém, ha ilyeneket is tudsz (4–5 ilyen izgalmasabb szám azért volt a koncerten), miért nem írsz ezekből vagy 20-at, világbajnok bulikat tudnál nyomni. Alapból ugyan teljesen élvezhető volt ez a mostani is, de azért ilyen számokkal nagyságrendekkel lett volna jobb. És tud, mert egyébként írt több ilyet is, csak ezek – pl. a Yerbatero (Kuruzsló), technó nélkül – valamiért nem szerepeltek most a műsoron (vagy legalábbis én nem ismertem fel, ha szerepelt), ahogy olyanok sem, mint a jóval latinosabb, lendületes, de talán a még a Buena Vista Social Club műsorán sem kirívónak tűnő A Dios le pido – Istenhez imádkozom – sem. Kár.
Annak viszont örülök, hogy ezzel a pörgős számmal zárták a koncertet, mert simán tudta feledtetni a kissé enyelgősebb (hogy azt ne mondjam: laposabb) szerelmes számok miatt időnként uncsi részeket, ez maradt meg az emberben (annyira, hogy hazaérve is jórészt ezt hallgattam a cikk írása közben, meg persze még párat a cikkben felsoroltak közül, amelyek nem okvetlenül voltak műsoron hétfőn).
Juanes, Budapest Park, latin zene
Szólj hozzá!