A VHK megszűnése után a Magura Napotvet még csak szűk körű sikert hozott, de a Napra már országosan és határainkon kívül is ismert névvé vált, később pedig elkezdett keletre járni zenéket gyűjteni.
Legutóbbi ilyen útjának és 4 hónapos kínai tartózkodásának eredménye a napokban megjelent Kínai utazólemez című kiadvány, amelynek bemutatóját a Millenáris Parkban tartotta Miki, olyan zenésztársakat véve maga mellé, mint Lukács Miklós cimbalmos, Szokolay Dongó Balázs fúvós, Dés András ütőhangszeres és Novák Csaba bőgős.
A – mellesleg dugig telt házas, ez engem eléggé meglepett, nem gondoltam, hogy ennyien hallottak erről a projektről, azt pedig pláne nem, hogy ennyien kíváncsiak rá – koncert kezdetén a színpad egy elsötétített részén kezdett gitározni valaki, akiről és amiről nekem az ugrott be, hogy Chris Rea valamelyik ismeretlen darabja kínai nyelven (a szöveget magyarul is olvashattuk a kivetítőn, nos, magyar zenekar ilyen szöveggel megbukna). Aztán kiderült, hogy Wang Siao mestert (elnézést, a kínai neveket hallás után írtam le) hallhattuk, akivel Miki kínai útja során ismerkedett meg, ahogy a több későbbi fellépővel is, ezekről a zeneszámok közti útikaland-mesélésekből értesülhettünk.
Miután e hangok lecsengtek, két kecskebőr irhazekés kínai úriember – a Ho testvérek – lépett a színpadra fúvós hangszerekkel és távol-keleti dallamokkal, sapkájuk mellé tűzött fácántollakkal és levelekkel, mely utóbbiakról később megtudtuk, hogy zeneszerszámként is szolgálnak. Biztos mindenki próbálta más a fésű–selyempapír kombót, nos, a hangzás hasonló.
Ezt követően már a zenekar is előkerült, előbb önállóan, majd egy női énekhanggal kibővülve adott elő valami kellemes, de – legalábbis európai fül számára – meglehetősen szokatlan zenét, Jang Gyima énekesnővel kiegészülve, aki olykor már fülsértően magas, nyávogó hangokat énekelt ki, bár Kínában ez lehet akár menő is, hiszen mint megtudhattuk, a hölgy arrafelé meglehetősen jó hírnévnek örvend. A koncert nagyjából ebben a mederben is folyt, fenti szereplők olykor fel, majd levonulásával a színpadról, annyi kitérővel olykor, hogy színpadra lépett például Gryllus Dániel citerával és – ha már Kína – Szabó Lőrinc Dsuang Dszi álma című versét feldolgozva. Nos, ez utóbbit – minden tiszteletem mellett – nem kellett volna, hiszen ének helyett csak kántálás volt, a zene pedig olyan ötlettelen, az egész így együtt annyira lapos, hogy az már szinte fizikailag fájt. Olyan zenésztől meg pláne, aki zenekarával József Attila Tudod, hogy nincs bocsánat című versét felülmúlhatatlan formában zenésítette meg.
Meglepetésként egy magyar dalfeldolgozást is előadtak Jang Gyima énekesnővel közösen, bár az olykor-olykor motoszkált bennem, hogy az énekes hölgy vajon szöveget énekelt-e, vagy csak improvizált valamit a zenére – mindenesetre nem magyarul tette –, a végén pedig közös zenélésre is sor került a zenekar és az összes kínai vendégzenész részvételével. Az összhatás mindenesetre kellemes volt, és az egész műsorra elmondható, hogy jóval közelebb állt az európai zenei világhoz, mint amit a kínai zenékre vonatkozó felszínes ismereteim alapján előzetesen vártam. Nem tudom, mennyire számít ez kommersznek Kínában (helyi Lagzi Lu-ji, hogy úgy mondjam), mennyire nem, magyar füllel semmiképp nem az, viszont közel sem annyira elvont, hogy hosszabb adagokban hallgathatatlan lenne, mint a fejünkben élő kínai zenék többsége.
Csúnya dolog a sztereotípia. Akkor is, ha zenei.
Fotó: Both Miklós
Szólj hozzá!