És hát mivel ünnepelhetné magát egy zenész illőbben, mint hogy koncertet ad a zenekarával, így bevonva az ünneplésbe mindazokat, akik szeretnék így vagy úgy felköszönteni (és azért voltak ilyenek néhány ezren). Erre került sor június 17-én, egy szép pénteki napon a Budapest Parkban, amikor a csehek 0-2-ről a horvátok ellen… na de nem is ez a lényeg. És ne rohanjunk ennyire előre.
Igyekeztem korán odaérni, hogy a Park pénztáránál megkapva az újságírói karszalagot majd bemegyek (gondoltam én ki naiv), és megnézem a meccset a Parkban, ha már úgyis hirdetik, hogy „Szurkolj te is a Budapest Parkban!”, ráadásul 18.00-tól 20.00-ig csak 400 egy korsó Soproni meg 500 egy korsó Heineken (mivel volt szerencsém nemrég Hollandiában tölteni némi időt, fűvel pedig nem élek, így inkább sörözgettem, az ottani sörárak – 5 euró/korsótól a csillagos égig – miatt persze csak módjával, hát… a magyar Heinekennek a nevén kívül nem sok köze van a hollandhoz). Hattól épp a fent említett cseh-horvát meccs ment, jeggyel odaballagás a Hoppá-bejárathoz (hogy miért csak ott lehet a sajtókarszalaggal bemenni, a főbejáraton miért nem, nekem már az sem egészen világos), hogy nosza, akkor be, aztán irány a kivetítő.
De nem oda Buda!
(Pláne, hogy ez Pest.)
A kapun ugyanis valamiért nem engedtek be senkit, sem a sajtósokat, sem a Hoppá-jegyeseket (ez a helyi VIP), hogy miért, azt nem árulták el, szóval meccsnézés ugrott, merthogy előbb fél 7-et ígértek, majd fél 7-kor közölték, hogy még nem lehet. De ugyanúgy nem engedték be az ünnepelt születésnapi „tortáját” (erről majd később) szállító srácokat sem, ott állhattak ők is a napon a 2000 fokban, tálcástul, tortástul. Aztán valamikor háromegyed 7 körül, mikor már eléggé háborogtak a kapu előtt várakozók, nagy kegyesen beengedték a népet, hogy mire fel volt ez a várakoztatás, az akkor sem derült ki, mert csak feltették a korábban megkapott karszalagot, és ennyi, semmi regisztráció vagy egyéb nyilvántartásba vétel, aminek esetleg az eszköze nem állt volna addig rendelkezésre . Elméletileg ez a Hoppá valami kedvezményféle lenne, nem az olcsóbb jegyár mellé járó különbüntetés, de lehet, hogy engem tájékoztattak félre. Na mindegy.
Szóval végül a meccs félidejében bejutottunk, a 2. félidő meg azért maradt ki, mert kezdett a színpadon az Üllői Úti Fuck, ezúttal egy kb. 50 perces rövid programmal, sajnos, a még csak gyülekező, meglehetősen gyér számú közönség előtt (ami a zenét illeti, simán megérdemelnének saját Park-koncertet is, persze tudom, hogy ez csak álom, mert közönség nem lenne). A doboknál ezúttal Farkas „Farkasember” Zoli, a Fuck régi-régi dobosa foglalt helyet, aki az együttes történetének mintegy 27 évében hol a zenekar tagja volt, hol nem, de amikor nem, akkor is gyakran feltűnt a koncerteken. (Nem tévesztendő összes a PUF dobosával, aki szintén Farkas Zoli névre hallgat, de hangsúlyozom, két külön emberről van szó, akik még csak nem is rokonok – ez az a ritka eset volt, amikor két azonos nevű ember játszott azonos hangszeren két külön zenekarban).
Szántó Faszi a hatalmas repertoárból az ismertebb számokat vette elő erre az estére, a Tévé Manci műsorán is szereplő (és mivel nőre íródott a szöveg, Bori szájából némiképp hitelesebb – bár hát most van ugye épp a Pride-ban kicsúcsosodó, immár 1 hetes melegfesztivál Budapesten, szóval ki tudhaSSa, kinek a pap…) Bocikám-tól a Szürke fény-en át a koncertet záró Budapest II.-ig (miszerint egy automatából romlott kóla folyik, ha ez a Budapest I. lenne, akkor elnézést). Ha más nem, annyiból is mindenképpen jó volt ez a koncert, hogy végre jó hangminőségben lehetett élvezni a számokat, ami sajnos, a budapesti klubkoncertek mindegyikéről nem mondható el.
A zenekar rajongóinak pedig azzal a szomorú hírrel tudok szolgálni, hogy a hírek szerint ezen a koncerten erősítette utoljára az Üllői Úti Fuckot Vastag Gábor (Vasti) gitáros, aki mintegy 15 évet húzott le a zenekarban, és színesítette frenetikus, többnyire improvizált szólóival a dalokat; máig egyik legmaradandóbb élményem egy olyan koncertjük a régi Gödör klubnak a nagyteremtől (Akvárium) mindig sokkal jobb hangzást nyújtó kávézó részéből, amikor a (most a koncerten nem szereplő) Holland rémület című számban a szólókra szintén hajlamos Szántóval egyszerre szólóztak ketten – hát ilyenek miatt érdemes koncertre járni, mert ilyet lemezen nem nagyon hallani. Még ma is beleborsódzik a hátam, ha ez eszembe jut.
Szántóék után viszonylag gyors átszerelést követően színpadra lépett az ünnepelt és zenekara, és stílusosan mivel is kezdhettek volna mással, mint az Első dal-lal, amit – mégiscsak 50 éves születésnap – a Régi évek követett. Ha jól emlékszem, ezután a lemezen még nem hallható és a Petőfi rádióról kitiltott (nem, nem a Kádár-rendszerben, mostani ártunk és ormányunk és jelenlegi vezénylő tábornokunk országlása idején) Balatonszepezd jött, majd az egykor zenei gegnek szánt, az első demón szereplő (azaz jó régi) Ilyen egy férfi-ből és Manu Chao Je n’ai t’aime plus című dalából összegyúrt és néhány új sorral kiegészített Ilyen egy férfit hallhattuk, kb. eddig bírtam sorrendben megjegyezni a dalokat fejben, pláne hogy még sörözni is kellett közben.
Kisvártatva aztán színpadra lépett az első vendég is Szántó Faszi személyében (valaha Lecsó játszott a Fuckban is, még a Kiscsillag-időszak előtt), aki a Lecsónak jó lesz című dalt énekelte (illetve hazudok, mert egy vendég már korábban is volt a színpadon, Dióssy D. Ákos, aki egykor volt a zenekar tagja vagy állandó vendége is, és talán újra az, és aki aztán több dalban is játszott billentyűs hangszereken a koncert folyamán).
A vendégjárás aztán néhány számonként folytatódott, Frenk a Tréfa című számot énekelte, Németh Juci a Szarvas-t és a Vackolj belém-et, Kardos-Horváth János a saját maga által a PUF-nak írt Gólyá-t adta elő, míg a régi barát, Lovasi András az amúgy is a Kispál melankolikusabbjaira leginkább hasonlító Eperszezon-ban lépett a színpadra, persze Lecsó mindegyikhez – dalhoz és vendéghez – fűzött valami sztorit is. A vendégek sorát Bérczesi Robi zárta a Csak úgy csinál-lal, az ő sztorija megmaradt: egy vidéki fellépés során odament Lecsóhoz egy srác, és azt mondta: nagyon jók vagytok, de az én zenekarom sokkal jobb lesz. Hát sokkal jobb ugyan talán nem is (bár ez ízlés kérdése), de azért csakugyan elég jó lett a Hiperkarma is. És egy része – nevezetesen Varga Laca, a basszusgitáros – a PUF-ban is játszik, szóval van átfedés.
Állítólag a koncert előtt volt némi aggódás is, hogy nem működik majd rendesen a vetítő, pedig nagyon készültek – hát működött, és a fényshow is elég rendesen meg volt komponálva, nyilván nem egy Omega-szint, de azért a tervezője mindenképpen dicséretet érdemel. Kivételesen a hangzással sem voltak problémáim, de ennek lehet az oka részben az is, hogy a keverőpult közvetlen közelében álltam, ahol általában a legjobban szólnak a koncertek (mert a keverőtechnikus/hangmérnök is a saját fülére támaszkodva kever, bár ezt a támaszkodást ne szó szerint értsük, mert az nem tenne jót a végeredménynek).
Ami engem meglepett, hogy a 30 éves születésnapi koncerttel ellentétben most nem voltak vendégként a Pál Utcai Fiúk régi tagjai, bár ha az ember jobban belegondol, jogos, mivel az a zenekar születésnapja volt, ez meg a zenekarvezetőé, és ilyenre az ember a barátait-haverjait hívja meg, nem az egykori zenésztársait (akikkel azóta vagy tartja a kapcsolatot, vagy nem, nem tudom, mindenesetre most nem voltak jelen). Ahogy Lecsó régi hangszerei sem, pedig a 30 éves PUF-születésnapon még az első gitárját is felvonultatta, és beszélt is róla, hogy milyen nehezen tudta kölcsönbe visszakérni erre az egy alkalomra.
(Apropó, ha már gitár. Koncert közben meglepődve vettem észre, hogy Molnár Balázs, akinek a kezében emlékeim szerint mindig valamiféle Gibson Les Paul-változatot láttam immár vagy 20 éve, most kivételesen egy Fender Stratocasterrel játszotta végig a koncertet, amit kicsit nehezebb idomítani, mert a nagyobb húrhossz miatt feszesebbre kell húzni a húrokat. De Balázs láthatóan nem fél a kihívásoktól.)
A második meglepetés pedig az volt, hogy viszonylag hamar, ¾ 10 körül véget ért a koncert, szemben a PUF 30. születésnappal, ahol, bár 10-kor be kellene fejezni a Parkban a koncerteket, közel fél 11-ig ment a zene, olyan dalokat is felsorakoztatva a 10 órás „hivatalos” levonulás után, mint a Partizán, ami most szintén nem hangzott el (viszont volt olyan dal a koncert vége felé, amit nem ismertem, azaz vagy új volt, vagy hiányosan ismerem a PUF életművét).
Szintén meglepő volt, hogy bár a koncert végén a közönség elénekelte Halász Judit – szerintem – szörnyű Boldog születésnapot c. számát, sőt, néhányan még az angol Happy Birthday to You magyar verzióját is, a színpadon nem volt semmi köszöntés vagy tortaátadás (még a ráadásban az addigra eltűnt – valószínűleg máshol önállóan fellépő – Katona Horváth Janó nélkül az összes vendég közös éneklésével előadott Bál előtt, alatt és után sem).
Ez csak a Hoppá emeleti részén történt meg, és akkor most térjünk is rá az elején említett tortára, ami egészen érdekes darab volt, ugyanis egy nagy hungarocell-lap furataiban volt elhelyezve 50 darab muffin, és gyertya helyett mindegyikben egy 4 centes pálinkásüveg (nem üresen persze). Egész eredeti, nem? (Ezek szerint Lecsó szereti a pálinkát, és hát akárhogy számoljuk is, 50-szer 4 cent az 2 liter, persze biztosan nem kellett mindet helyben meginnia.) Persze volt rendes torta is, rajta egy rajzolt gitáros figurával, de a másik ötletessége nálam egyértelműen vitte a pálmát.
Mit is mondhatnék még?
Boldog születésnapot, Lecsó!
Fotók: a szerzó; PUF Official
Szólj hozzá!