Ha őszinte akarok lenni - és miért ne lehetnék az -, Kállay-Saunders Andrást a mai napig nem tudom hova tenni a saját kis zenei dobozaimban. Alapvetően nincs bajom a dalaival, sőt néhány darabot kifejezetten kedvelek, a hangi adottságairól, ha akarnék, se tudnék rosszat mondani, az pedig kifejezetten dicséretes, hogy nem csak énekesként, de dalszerzőként és szövegíróként is képes maradandót alkotni.
Mégis, amikor tévében vagy a színpadon látom, nem tudok mit kezdeni a jelenséggel. És mielőtt bárkiben ébredezne a gyanú, azonnal tisztáznám, hogy nem előítéleti problémáról van szó. Egyszerűen mint előadó nekem időnként túl kevés. Vagy túl sok. Ezt még magamban sem sikerült tisztáznom, mindenesetre valami nem százas, és így sajnos eddig a pillanatig nem volt elég késztetésem erősíteni a rajongói táborát.
Aztán a csütörtök esti buli után megtört a jég, és nyomtam egy lájkot a hivatalos fészbúk oldalára. Mondom is azonnal, hogy miért.
Kezdjük az őskorral. Az egyszerű pizzafutár megfogadta pártunk és kormányunk tanácsát, és valóban mert nagyot álmodni, amikor annak idején, 2010-ben benevezett a szebb napokat is látott tehetségkutató műsorba. Akkoriban még magam is hűségesen követtem az ilyen jellegű adásokat hétről hétre, és még szurkoltam is az ifjúnak a továbbjutás érdekében. Bár a jól jövedelmező első helyet nem sikerült megkaparintania, az már akkor biztossá vált, hogy élete hátralévő részében a zene lesz a fő foglalkozása, míg a futárszakma újabb kiváló munkaerővel lett szegényebb.
Ahogy az lenni szokott egy ilyen műsorban való szereplés után, következett a 15 perc hírnév korszaka, ami Andrásnak szerencsére nem volt elég, így azonnal nekilátott felépíteni saját karrierjét, saját dalokkal. Zsinórban háromszor nevezett be az Eurovíziós dalfesztivál előszobájaként emlegetett A dal című műsorba, és kitartásának köszönhetően az utolsó próbálkozást sikert koronázta. 2014-ben Running című szerzeményével ő képviselte hazánkat Koppenhágában az 59. Eurovíziós dalfesztiválon, ahol Friderika 1994-es gyönyörű dalának 4. helyezését követően az ifjú tehetség, minden idők második legjobb eredményeként, az előkelő ötödik hellyel tért haza. Innen pedig már nyílegyenes út vezetett az önálló album megjelentetéséig, amit viszont végül egy komplett zenekarral karöltve sikerült kivteleznie.Így jutottunk el ama nevezetes nap estjére, amikor is a vadi új album dalait hallgathattuk meg élőben.
A vendégzenekarként funkcionáló körmendi Soulwawe a megalakulásuk évszámát tekintve nem egy fiatal formáció, de eddig még nem nagyon hallott róluk a nagyközönség. Az alter rock világából érkező 4 fős banda 2007 óta létezik, és koncerteztek már neves hazai zenekarok vendégeként, illetve az utóbbi időben a Petőfi Rádió is felfedezte magának. Legutóbbi slágeres beütésű daluk már magyar nyelven szólal meg, és Szélcsend névre hallgat. Rövid produkciójuk alkalmával megállapítottam, hogy van bennük tehetség, viszont egyelőre rengeteg hibát követnek el a színpadon, ami talán kellő rutinnal kiküszöbölhetővé válhat a későbbiekben. A látottak és a hallottak alapján nem állítom, hogy nagy kedvenceim közé kerültek, de mindenesetre megjegyeztem a nevüket, és figyelni fogom őket a távolból. És ezt most nem fenyegetésnek szántam. ;)
Kállay-Saunders bejövetele előtt már egész szépen megtelt a kisterem, igaz, egy videóklip forgatásnak és persze a nemrég indult Petőfi tévének köszönhetően nem tudtunk olyan sarkot találni, ahol ne egy kamerás emberbe botlottunk volna. Kicsit frusztráló a dolog annak, aki nem vágyik szereplésre, csak szeretett volna egy jót bulizni, de hát mostantól ezzel is számolnia kell annak, aki koncertre látogat.
A zenekari tagok óvatos beszivárgása láttán a közönségben megjelent fiatal hölgyek azonnal sikítófrászt kaptak, ami csak fokozódott, amint András is előkerült az öltözőből. A style igazán trendire sikeredett, bár nekem egy kicsit túlzásnak tűnt a vastag szőrmebunda az amúgy is levegőtlen meleg teremben. A napszemüveget még fel tudom dolgozni, hisz könnyedén ráfoghatjuk a vakító lámpák fénye okozta látásproblémákra, de a bunda, és az alatta lapuló kinyúlt hatású izompóló számomra inkább taszító, mint vonzó... De hát ízlések és ízléstelenségek ugyi…
Lépjünk is gyorsan tovább. Volt már szerencsém korábban élőben meghallgatni a dalait, igaz, az még a haknikorszakból származik, de annyit már akkor sikerült megállapítanom, hogy bizonyosan nem az utómunkának köszönhette a tiszta hangokat a szerzeményeiben. Erre a megállapításra most sem sikerült rácáfolnia. Bár a történelmi hűség kedvéért megjegyezném, hogy egy-két csúszás előfordult, de ezt betudom a szőrme okozta plusz 60 fokos hőségnek, illetve az irgalmatlanul rossz hangosításnak. Sorry, Akvárium, de úgy tűnik, hogy a kisteremben komoly problémák akadnak technikai téren, amit sajna nem annyira vájt füllel is hall az ember lánya. Borzasztóan hangos volt a zenekar, ezzel szemben Andrásból alig hallottunk valamit, plusz a dizsis betéteknél olyan szinten torzított a hangfal, hogy a maradék agyvelőm is elmozdult a helyéről. Ennél azért egy cseppet többet várnánk egy népszerű és egyébként színvonalas szórakozóhelytől…
A zenekar összetételét tekintve, azt hiszem, a profizmus szó a helyén való kifejezés, ráadásul egészen korrekt egységben működtek. Gitárfronton a szintén tehetségkutatós múltú Tóth “mindenlányálma” Ádám, basszusgitáron a már túlképzettnek mondható Bodóczki “négyhangszerenisjátszom” Ernő, a dobok mögött a szintén rutinos, több zenekarban is megforduló Prohászka Zsolt, valamint billentyűs poszton a friss hús, Szabó Dániel foglal helyet. Ha mindezt összerakjuk, valószínűleg nem lesz gyenge a produkció, plusz András jelenlétével tökéletes egység benyomását keltik. Ha a színpadon muzsikáló zenészek élvezik a produkciót, az azonnal átragad a közönségre is, és esetünkben ezzel egy pillanatnyi probléma sem volt.
Ha a dalokra koncentrálunk, természetesen elhangzottak a már ismert és közkedvelt slágerek, de aki esetleg még nem ismerte az új album anyagát (gyanítom, vagyunk így egy páran, magamat is beleértve) annak volt lehetősége barátkozni a változatos stílusú szerzeményekkel. Igazából behatárolhatatlan a műfaj, amire nagyban rásegített az alkotótárs, Szakos Krisztián is, így az érzelmes balladákon és a trendi diszkós hangzást követő szerzeményeken túl, nyomokban rockos elemeket is tartalmaznak, ami kifejezetten jót tett a komplett anyagnak.
Kállay-Saunders András esetében a színpadi jelenlét nálam eddig csak közepest érdemelt, amit kemény munkával a koncert után sikerült feltornáznia jóra, de még van mit csiszolni rajta. Viszont a nap legpoztívabb felismerése számomra, hogy ennek a fiúnak van humora! Ráadásul jó is! Valószínűleg eddig azért kerülte el a figyelmem, mert egy átlaghakni nem a viccelődésről szól. De erősen ajánlanám, hogy ne hagyjon fel az ilyen jellegű kommentekkel a színpadon, mert oldja a feszültséget mindkét félben. Az érzelmi vonalról már rég tudjuk, hogy létező jelenség András előadásai alkalmával, viszont egyelőre még hiányzik az a fajta magabiztosság, amit egy frontembertől elvárna az ember. Valószínűleg frusztráló lehet a magyar nyelv elsajátításának hiányosságaiból adódó beszédkényszer, de ha rám hallgat, akkor ezen gyorsan túlteszi magát, mert nem attól lesz valaki tökös legény a színpadon, hogy hibátlanul elszaval egy Ady-verset. Az ő erőssége mindenképpen a hangja és az a fajta érzelemdús előadás, amit rengeteg hazai vagy külföldi előadó megirigyelne. Ennek ékes példája volt az az egy szál gitárkísérettel előadott dal, ami tulajdonképpen a nagymamájának íródott, és bár az új albumra már nem fért fel, nyugodtan bekerülhet a koncertlistába.
A bulinak köszönhetően jómagam is elkezdtem hallgatni a vadi lemezt, és már van is slágerjelöltem, de ez maradjon inkább az én titkom. Azt viszont bizton állíthatom, hogy Kállay-Saunders András a zenekarral kiegészülve a legjobb úton halad afelé, hogy végre megvalósítsa álmait, illetve kibontakozzon, mint szerző, és mint előadó egyaránt.
Külön köszönöm, hogy gondolt rám a koncert végén, hisz elhangzott egy mondat, ami után végleg a szívembe zártam. Nem pontos az idézet, de a lényeg az volt, hogy vigyük hírüket az országban, és mutogassuk az új albumot kutyáknak és békáknak! Asszem, erre mondják, hogy tudat alatti elszólás. Baráti körömben köztudott, hogy előrehaladott békamániában szenvedek kicsi korom óta, így gyűjtök minden békás cuccot, ami a világban fellelhető. Legkedvesebb barátnőmnek köszönhetően karácsony óta már élő változatban is fellelhetőek a lakásomban, így én maximálisan teljesítettem a kívánságot azzal, hogy a két úszó vízihullámnak lejátszottam a szóban forgó albumot.
Örömmel jelentem, hogy a fogadtatás kiváló volt, mindenki túlélte (kivéve a szomszédaimat), így a legközelebbi bulira valószínűleg már velük együtt megyek. Ha már Akvárium, ugyi…;)
Szólj hozzá!