Nem sokan mentek a PeCsába – PeCsa Záróbuli, I. rész

2015/09/28  ·   Koncertbeszámoló   ·  Zerge

Úgy látszik, a magyar nem fogékony a kategorikus felszólításokra, ugyanis a Mindenki menjen a PeCsába! címsorral indító koncertplakátok nem igazán érték el a várt hatást: mind a 4 nap jóindulatú becsléssel is maximum csak kb. 400–500 (nem elírás: négy-ötszáz) ember „tolongott” a városligeti Napozórétből kialakított, szemre nagyjából 7000 ember kényelmes befogadására alkalmas méretű területen a színpad előtt.

Nem sokan mentek a PeCsába – PeCsa Záróbuli, I. rész

Azt hiszem, ennek az óriási érdeklődésnek a legfőbb oka a 2015-re jórészt minimum kissé avas mellékízűnek mondható fellépőgárdához (persze, megértem én, hogy egykori Petőfi Csarnok-os fellépőket akartak szervezni, de azért lehetett volna azokból is ennél nagyobb közönséget, főleg a fiatalabb réteget vonzó zenekarokat válogatni, másrészt a fellépők egy része emlékeim szerint soha nem játszott a PeCsában; a fellépőkről természetesen még lesz majd szó) képest túlságosan magasra szabott jegyár (4500 Ft-os napijegy, 12 ezer Ft-os négynapos bérlet) volt, valamint az, hogy abszolút figyelmen kívül hagyták az ezeken a napokon máshol szervezett bulikat, mert volt ugye a szokványosan leghúzósabb két napból pénteken Piramis 40 éves évfordulós buli a Barba Negra Trackben (más kérdés, hogy nem tudom, milyen Piramis az, amelyikben nincs ott a két legmeghatározóbb ember, Som Lajos és Révész Sándor; Piramis-emlékzenekar néven még elmenne), szombaton meg ugyanott Tankcsapda, a Budapest Parkban meg ingyenes Republic-koncert (ami Cipő nélkül szintén tisztességesebb lenne Republic emlékzenekarként).

Igaz, véleményem szerint ha ezek nincsenek, valószínűleg akkor sem lett volna sokkal nagyobb közönség ezen a négy napon, és ez tényleg az árak rovására írható, gondolom, nagyjából 2000 Ft-ot legalább ötször ennyien hajlandóak lettek volna kivillázni egy-egy napra, meg talán 5–6 ezret mind a négyre. Hogy aztán bent mennyire szidták volna az étel- és italárakat, az már egy másik kérdés, mert 600 Ft egy korsó Arany Ászokért (igaz, péntektől ugyanennyiért volt már Dreher is) vagy 750 Ft egy korsó nem túl ércesnek bizonyuló Rizmayer kézműves sörért, illetve 1000 Ft egy adag (őszintén szólva meg sem néztem, hogy fél deci vagy csak 4 cent) pálinkáért vagy 800 Ft egy giroszért és 1200-tól fölfelé az egyéb húsos ételekért megint csak nem nevezhető kevésnek, bár tény, hogy a Sziget áraihoz képest valamelyest elmaradt, csak itt ugye ki lehet menni a nem túl távoli étel és italbeszerző helyekre kajálni, a Mekiben meg 1 sajtburger + 1 kis adag sült krumpli 400 Ft, az élelmiszerboltokban meg 200 Ft alatt van akár még cseh sör is.

Pedig elég gyakorlott szervezőgárda állt a rendezvény mögött – igaz, az első meglepetés akkor ért, amikor a Petőfi Csarnok szervezőit felhívtam, hogy újságíróként hol tudnék akkreditálni, mire az volt a válasz, hogy nem tudják, nemhogy nem ők szervezik, de azt sem tudják, hogy kicsoda. Ami legalábbis meglepő, mivel mégiscsak az ő zárófesztiváljukként lett meghirdetve. Aztán persze némi véletlen szerencsével sikerült kideríteni, kik az illetékesek, és ezúton is köszönöm az akkreditációt.

Nos, ezen bevezető elemzés után térjünk rá a koncertekre.

Az első napon, ami csütörtök volt, és bőven munkanap, csak az utolsó koncertre értem oda, ez a Beatrice volt, és lemaradtam az előttem ismeretlen Continoom koncertjéről, valamint a Fáraóról (így nem tudom, ennek van-e valami köze a Karthago feloszlása után Gidófalvy Attila és Kiss Zoltán által összegründolt Fáraó nevű csapathoz), valamint a Moby Dickről, amit viszont sajnáltam, mert ők érdekeltek volna.

Nem tudom, hogy a fent említett óriási közönség miatt-e, de a Beatrice meglehetősen poénra és komolytalanra vette a koncertet, legalábbis a műsort tekintve, saját koncertműsoruk helyett időnként bohóckodásokkal (Neoton Jo-jó-paródia stb.) vagy az ős-Bikini műsorából átemelt Dolina (megjegyezném, hogy az utolsó sor szövege helyesen a Sto ja ljubljom (vagy mi) helyett Kavó ja ljubljú, egyrészt meg élőlényről van szó, másrészt meg mert az orosz igeragozás ilyen) meg olyan rendhagyó alkotásokkal, mint a kb. 15 percen át játszott Johnny B. Goode, amiben persze mindenki megmutathatta a hangszertudását, és kiderült, hogy Hunor sem azért került a dobok mögé, mert Nagy Feró fia, hanem azért, mert ügyesen dobol. Magasvári Viktorról pedig vagy 15 éve tudom, hogy jó gitáros, viszont mostanra az ország legjobbjai között jegyezhető. Szóval a bulit lehet, hogy poénra vették, de a zenélést semmiképpen.

Közben beszélgettünk is lent a közönségben arról, hogy milyen gitáros Tátrai Tibusz vagy milyen volt Radics Béla, akiket elég sokan gitárkirályként tisztelnek, nem is minden alap nélkül, viszont többen arra jutottunk, hogy mára már felnőtt egy olyan generáció, amelynek elég sok tagja legalábbis egyenrangú partnerük lehet, én Viktort is közéjük sorolom (és okvetlenül meg kell említenem még ebben a sorban a többek közt a Frank Zappa Emlékzenekarban zenélő Vastag Gábort). Persze nekik megvolt az az előnyük, hogy már gyerekként hallgathattak és gyakorolhattak olyan zenéket, amelyekkel Tátrai vagy Radics csak felnőttként találkoztak, és még akkor sem volt egyszerű hozzájuk jutni (meg persze az ő zenéiket is).

Ráadásul ezen a koncerten a hangosítás is teljesen rendben volt.

Másnap péntek, még mindig munkanap, itt az előttem szintén ismeretlen Prey és az egyáltalán nem ismeretlen, sőt, meglehetősen kedvelt Takács Tamás Blues Band műsora maradt ki, valamint elmaradt az egyes plakátokon még szereplő Kalapács Akusztika, amivel a Lord járt jól, ugyanis kvázi megkapták az ő műsoridejüket is, és a Lord-kedvelők hosszan hallgathatták kedvenc dalaikat. Valamikor én is elég rendszeresen jártam a koncertjeikre, de a mára kicsit a 80-as évek elején ragadt zenevilágú (mondjuk úgy, slágeres hard rock – sajnos, az 1982-es énekesváltás előtti, talán valamivel keményebb korszakból ma már csak a Vándor című, bár kétségkívül legjobb dal van műsoron), kissé egyszerű, hogy azt ne mondjam, butuska szövegű zenekarnak tartom, meglehetősen jó zenészekkel, bár az énekes Pohl Mihály által viselt terepszínű nadrág már 20 éve is ciki volt civileken, színpadon és azon kívül is, az előadott színpadi mozgás akkor talán még nem, de mára azért már jelentősen idejétmúlt. Azon viszont időnként elcsodálkozom, hogy a jó magyar gitárosok felsorolásából Erős Attila rendszeresen kimarad, de ez valószínűleg a vidéki lét hátránya, mindenki a budapestieket veszi végig fejben, ha bármilyen listáról van szó. Ahhoz pedig közelebb kellett mennem, hogy tisztázzam: basszusgitáros csak hasonlít Vida Ferenc egykori alapítóra, aki már vagy 20 éve kilépett a bandából, de kiderült, hogy egy jóval fiatalabb generáció tagjáról van szó, a hasonlóság csak távolról van meg.

Utánuk hosszas zenekari átállás után a Skorpió következett, már majdnem azt írtam, hogy az eredeti felállással, de Papp Gyula helyett Pálvölgyi Géza billentyűzik, és az eredeti dobos sem Németh Gábor volt, mint sokan hiszik (bár vele lett igazán ismert a zenekar), hanem Fekete Gábor, a többiek viszont tényleg az eredetiek, Szűcs Antal Gábor – mellesleg szintén egy elképesztően jó gitáros – meg persze Frenreisz Károly.

Mi sem természetesebb, hogy ez a felállás olyan régi-régi számokkal nyitott, mint a Hé, helló! és a Szevasz, haver!. Nagyjából fél óra múlva pedig csatlakozott a Skorpió másik „klasszikus” felállásnak emblematikus figurája, Tátrai Tibor is (hogy ebből a trió felállásból Papp Tamással mi van, azt sajnos nem tudom), és innentől – talán az egyetlen, még az első lemezen szereplő Dédapám kivételével – ennek a trió korszaknak és az ezt követő felállásnak a dalai kerültek terítékre, ezúttal két gitárral és billentyűvel, ami semmiképp nem vált ezen számok hátrányára, az pedig egészen elképesztő volt, hogy Totya és Tibusz hogyan vették át egymástól a szólókat oda-vissza (mondhatni, mint a gitárosi posztot is a zenekarban az évtizedek során), persze lehet, hogy a Latin duóban egymásra hangolódtak, de tényleg úgy tűnt, egymás legkisebb rezdülését is ismerik, az újabb dalokat (Vén koldus, Azt beszéli már az egész város stb.) pedig már a – sajnos, mint fentebb említettem, elég szűkös – közönség is jobban ismerte, és együtt énekelte az együttessel.

A Skorpió után fellépett még a PeCsában egykor nemhogy szebb, de nagyon szép napokat látott Old Boys, akik ugye arról híresek, hogy az 1950-es – 1960-as évek angolszász (főleg amerikai) rock and rolljának leghíresebb számait játsszák remek színvonalon, táncra, és egykor a PeCsában hetente csináltak közel telt házakat. Most azt mondták, hogy amíg táncolókat látnak, addig fognak játszani – nos, ha ezt komolyan vették volna, akkor már az első szám közben összecsomagolják a cuccot, és távoznak. Ekkorra ugyan maradt még vagy 100 főnyi érdeklődő, de táncolni nem táncolt senki, egy jó feldolgozás-nosztalgiakoncertnek viszont elment a mutatvány a mára már tényleg old boyok (és a, mondjuk úgy, érett, de Tina Turnerhez képest még mindig csitri énekes hölgy) előadásában. És ez az este még nem is volt hideg, utoljára a héten.

Szombaton a buli matinéidőpontban, már 11-kor elkezdődött, de erről a napról igazából két együttes érdekelt, az Auróra és a Napóleon Boulevard (nem tudom, ki válogatta össze a szombati műsort, amelyben az Auróra előtt az Unisex, utána a Napóleon Boulevard, majd a P. Box következett, őket pedig Vörös István (Prognózis), majd Deák Bill Gyula követte, de sikerült igazi műfajkavalkádot kreálnia, ami szintén nem igazán kedvezett a nézőszámnövelésnek), úgyhogy – miután a világ végén sikerült csak parkolóhelyet találni – délután fél 4 után értem oda, amikor előbbi már játszotta a megszokott punkslágereket, főleg az utóbbi 1–1,5 évtized terméséből, de néha azért visszanyúlva egészen a rendszerváltás környéki (Előre kurvák, gengszterek) vagy még régebbi időkig (az 1988-as nevezetes EP-ig) is.

Az Ez a város című dalban elhangzó Nem tudom, merre van a Moszkva tér résznél pedig elgondolkodtam, hogy ha játszik még pár évig az Auróra, akkor a fiatalabbak már azt sem fogják tudni, miről beszélnek – igaz, nekünk már mindörökké Moszkva marad, ahogy a korosztályomnak a Ferenciek tere is még mindig Felszab, pedig azt vagy 25 éve keresztelték már át.

A szokásos hosszas átállás után jött a Napóleon Boulevard, megalakulásuktól a harmadik lemezükig és számomra túl populárissá válásukig nagy kedvenceim (aztán a Júlia nem akar a földön járni végleg betette a kaput nálam), akiket vagy 20 év után tavaly láttam az idén anyagi okok miatt sajnos elmaradt SzeptEmberFeszten, amit én az egyik legjobb kisfesztiválnak tartottam évek óta, ráadásul ingyenes is volt kezdetektől. Nos, ott nagyon tetszettek, és hálistennek a régi számok voltak főleg terítéken, és abban reménykedtem, hogy ezen nem is változtatnak sokat.

A jóval rövidebbre szabott műsoridőt kivéve ez szerencsére így is lett, bár a felállás változott némiképp, arra nem mernék megesküdni, hogy már tavaly is ez a fiatalember gitározott-e, arra viszont igen, hogy a csinos fuvolistalány helyett akkor egy mackósabb férfi töltötte be ezt a szerepet.

A technika ördöge viszont tréfás kedvében úgy gondolhatta, megnézi, milyenek ezek a zenék az Auróra punkos hangzásával, emiatt nem szólt igazán jól a koncert, ráadásul időnként berecsegtek a hangfalak is, amiért még a keverőtechnikust sem lehet okolni (pedig 2 nappal korábban teljesen jól szólt ugyanez a cucc). Annyira azért nem volt nagy a gond, hogy a koncert élvezetén sokat rontson, és nemcsak nekem tetszett, a közönség többi részének is, mivel még a ráadás után is követeltek volna további számokat, Pócs Tamás szabadkozva mondta, hogy sajnos, ennyi idejük volt.

Az együttes a tavaly szeptemberi koncertjén azt ígérte, hogy mivel idén lesznek (vagy talán már túl is vagyunk ezen) 30 évesek, terveznek valami nagyobb bulit, de ez sajnos veszni látszik, talán majd jövőre, a befutás 30. évfordulójára.

Az őket követő P. Box egy ideje ugyebár kicsit zavaros időket él meg, mert több zenekar is játszik/játszott ezen a néven, ezúttal a debreceni, az eredeti P. Boxot a P. Mobilból való kiválás után Bencsik „Samu” Sándor gitárossal megalapító Cserháti „Pityi” István billentyűs által újraélesztett formáció lépett fel, kiváló hangú énekessel és remek zenészekkel, szinte hangról hangra játszva a régi nótákat, meg olyan újakat is, amelyeket én – szégyen, nem szégyen – nem ismerek, mivel az együttes első feloszlása után nem igazán követtem a P. Box sorsának alakulását és újabb albumait – lehet, hogy ezt ideje lenne pótolnom, bár a szövegeken lehetne még erősíteni.

Számomra ez volt a nap utolsó koncertje itt, mivel kíváncsi voltam, mit alkot a Republic a 25 éves születésnapi buliján – és talán meg is írom, mit láttam és mit gondolok erről –, úgyhogy fájó szívvel, de kihagytam Vörös Istvánt és zenekarát, valamint a hálistennek újra egészséges, de legalábbis színpadképes Deák Bill bátyót, a királyt.

A vasárnapi nap még korábban, már 10-kor indult a műsorfüzet szerint, nem tudom, van-e épeszű ember, aki ilyenkor megy koncertre, meg épeszű zenekar, amelyik ilyet bevállal, de hát volt olyan szervező, aki ilyen időpontra szervezte, meg olyan zenekar, amelyik vállalta, hát nem tudom, a szűk családon kívül tette-e valaki tiszteletét, pláne hogy az idő (vagy ahogy a Hajmási testvéreket, Pétert és Pált tájékoztatják, a barométer, aminek semmi köze egyébként sem a baromhoz, sem az éterhez) is elég esőre állt még ekkortájt. Pedig a Kashmir még érdekelt volna is, de délelőtt 11-kor, ráadásul vasárnap? Na neee...

Ha más nem, nosztalgiából megnéztem volna a Sing-Singet is, hiszen a PeCsa szabadtéri színpadának bejárata mellett éveken át májustól szeptemberig szerdánként szervezett Sing-Sing-sörkerteknek rendszeres vendége voltam, és nagyon sok jó bulin, remek koncerten vettem ott részt, ráadásul a házigazda Sing-Sing mellett mindig volt vendégfellépő is, én például ott láttam először az aztán egyik nagy kedvencemmé előlépett Cool Head Clant az egyik legjobb hangú magyar énekessel, Molics Zsolttal (hogy mára mi lett a zenekarból, az más tészta) vagy a mára méltatlanul elfeledett Zero G-t, szóval igen, ez a zenekar és a PeCsa sokat köszönhetett egymásnak, ne feledjünk megemlíteni olyan embereket, mint Lehel László, a PeCsa igazgatója, Nádor Kati művészeti vezető, és olyan szervezőket, mint Nagy Ákos és a tüneményes és tündéri Fodor Ági.

De a volnából biztos sejthető, hogy nem néztem mégsem, mert még a vasárnap délután 2 sem az az időpont, amikor, pláne szeles, esőre álló időben koncertre menésre vetemednék, ahogy a Z’-Zi Labor és a veresegyházi asszonykórus sem tudott odavonzani az alibi-tinglitanglival. Fénykorukban láttam őket, annyi elég is volt ebből, bármennyire kedvelem is egyébként Janicsák Pistát.

A B-52-re viszont már odaértem, bár azért az előzetesen is világos volt előttem, hogy ez nem Kate Pierson meg a Wilson-testvérek zenekara lesz, és nemcsak azért, mert az B-52’s formában írja a nevét (bár a Rock Lobstert vagy a Planet Claire-t bármikor szívesen meghallgatnám tőlük élőben, már persze az 1970-es évekbeli eredetiben, olyan idős korukban), hanem az egykor – többek közt – a Prognózisban is billentyűző Jankai Béla zenekara, akik főleg magyar hard rock-feldolgozásokat játszanak igen magas színvonalon, olyan énekessel, mint Kálmán György (aki a fentebb említett alternatív P. Box énekese is volt, meg az újraindult Dinamitnak is kölcsönözte a hangját) – ráadásul azzal is kecsegtetett a műsorfüzet, hogy fellép a zenekarral Vikidál Gyula és Varga Miklós is. Amikor azonban a P. Mobil- és P. Box-dalok is két utóbbi, ezen zenekarokban megfordult előadó helyett Kálmán Gyuri énekével szólaltak meg (egyébként kiválóan), már kezdtem kételkedni, de aztán csak színpadra állt Gyula bátyánk is.

Mivel az utóbbi néhány évben hallottam már az egykor – nem alaptalanul – az ország egyik legjobb torkának kikiáltott énekeslegendát elég megkopott hangon énekelni, most kíváncsian vártam, mit hallunk. Hála istennek Vikidál, ha nem is éri el régi önmaga szintjét (a magasabb részeket azért átadta Kálmán Gyurinak), egészen jól visszanyerte a hangját, aminek én kimondottan örülök, mert kedvelem az öreget. Ezúttal meglepő módon főleg saját lemezeiről énekelt, nem a várt P. Mobil-, P. Box- és Dinamit-dalokat adta elő (bár volt azért abból is, de csak módjával).

Őt pedig valóban Varga Miklós követte, akinek szintén kopott a hangja a 30 évvel ezelőttihez képest, de azért jóval kevesebbet, így a régi P. Box-dalok (az első lemezen és legalább egy kislemezen meg egy többzenekaros koncertlemezen (Edda, Karthago, P. Box) még ő énekelt), és persze ő is előadott saját repertoárjából is (mert volt neki önálló lemez is).

Persze nem maradhatott ki a végén az Európa sem, amelynek első sorát úgy kezdte, végigsimítva bozontosnak nem mondható fejdíszét: Dús hajamba tép a szél... – majd kiszólt a közönségnek: Nem röhög! Volt az dús is! (mondjuk én ilyenre nem emlékszem, de volt ő is tizenéves is, szóval ha azt mondja...), majd megénekeltette az ekkorra jó 400 főnyi közönséget, persze először halknak találva, de a végén gondolom, rájött, hogy ennyi embertől ennyire futja.

Az Exotic beállása során elsőre az tűnt fel, hogy az egykor a Manhattanben tátikázó Vilmányi Gábor (egyik lányismerősöm szerint az anyukák egykori kedvence) külsőleg mennyire megváltozott, és nem előnyére. Persze ez – talán a basszusgitárost kivéve – a zenekar többi tagjáról is elmondható, csak őket láttuk az elmúlt években is itt-ott, úgyhogy ott részletekben kaptuk a csapást.

Belehallgatva az elejébe sokkal jobbnak tűnt az egész, mint amire emlékeztem (Trabant, Bányászdal és egyéb förmedvények), pedig nem az első korszakuk (a Hiába provokál időszaka) zenéjét játszották, amikor még jártam a koncertjeikre, többek közt a Petőfi Csarnokba is, ahol jobbára fesztiváljellegű bulikat tartottak akkor alter zenekaroknak, napi 8-10 fellépővel, olyanokkal, mint az Álomgyár, az Empire State Building, az Aranyláz vagy a Wei Wu Wei (már ha mondanak valakinek valamit ezek a nevek). Viszont úgy fél óra után távoznom kellett, mert aznap volt egy koncert – Pribil Gyuri emlékére –, amely jobbnak ígérkezett (és talán még a vártnál is jobb lett), mint a hátralévő Mini és a Karthago, bár előbbit kedvelem, utóbbit fénykorában, még valamikor a 80-as évek legelején kedveltem (bár a szövegeiket már akkor sem tartottam túl mélyértelműnek, hogy úgy mondjam), de mára kicsit olyannak tűnnek, mint akik rossz irányba kapcsolták az időgépet. A szórólapokon beígért (és fentiek miatt általam sajnálatos módon kihagyott) „vasárnap este a koncerteken őrületes lézershow” ellenére.

Ja, hogy a címben miért szerepel az, hogy I. rész?

Azért, mert október 24–25-én lesz egy „hivatalos” (ez rajta van a plakátokon is) PeCsa-búcsúztató koncerthétvége is, amelyet a Petőfi Csarnok szervez, bár ami azt illeti, ők sem csaptak a lecsóba a fiatalabb korosztály megcélzása érdekében, a fellépők a TRB (egykor Tunyogi Rock Band, mára The Rock Band) (Tunyogi Péter-emlékest címmel, bár nem tudom, milyen felállásban, mert Donászy Tibivel beszéltem egy József Attila-lakótelepi Atilla fiai (sic!) koncerten, és saját maga szerint a plakáttal ellentétben ő már nem tagja az együttesnek, valamint állítólag fellép még Tunyó lánya, Tunyogi Bernadett, valamint Vikidál Gyula és az a Som Lajos, aki már a Piramis 40 éves koncertjén sem lépett fel sajnálatos fizikai állapota miatt, valamint + meglepetés, remélem, nem az, hogy az ajtó mögé bújva előugranak hangos „HÚ” kiáltással, bár az koncerten elég eredeti és szokatlan lenne), illetve a Kalapács zenekar lesz, amely itt ünnepli 15. születésnapját, vendég Rudán Joe új zenekara (nagyon eredeti neve van: Rudán Joe Band).

Remélhetőleg elfogadhatóbb árakkal és ennek megfelelően nagyobb közönséggel, mint ez a záróbuli volt. Bár ez már zárt térben lesz, de azért jobb időkben voltak ott is 2500-nál többen is, a 400 fő ott is kongó házat jelentene (igaz, voltam ott Siouxsie and The Banhees- és Creatures-koncerten (utóbbi Siouxsie Sioux és férje, a Banshees-dobos Budgie zenekara), ahol nem voltak többen, mégis életem legjobb koncertjei közé tartozik mindkettő).

Az előzetesen 2500, a helyszínen 3000 Ft-os jegyárak láttán nekem a „nem hivatalos” záróbulit követően rossz előérzetem van. Van ugyebár ez a mondás a szarkáról, amelyik meglehetősen téves elképzelésekkel rendelkezik a farka méretéről és teherbírásáról, erősen túlbecsülve azt – az első „záróbuli” rendezőgárdánál nagyon bejött.

Csak jelezném innen a távolból, hogy az emberek a hely iránti nosztalgiára NEM adnak ki pénzt, egyedül a koncertre, azaz a fellépőkre. Ebbe az előző „gerilla-záróbulit” szervező gárda, ha bele nem is bukott (nem ismerem az anyagi helyzetüket), de mindenképpen erőset botlott benne. És ez a TRB–Kalapács páros megint csak nem egy friss levegőjű és tömegeket megmozgató csapat.

A két záróbuli-szervező társaság között pedig azóta is folyik a sárdobálás, hogy mégis kinek a záróbulija volt/van/lesz az igazi záróbuli, legutóbb Szigeti Ferenc (akit egyébként több évtizedes ismeretségünk alapján nagyon rendes embernek tartok és mind emberileg, mind a magyar zenében – zenészként, kiadóként és a kezdő zenészeket és zenekarokat segítő tokaji rocktáborok egyik főszervezőjeként is – betöltött szerepe miatt nagyra becsülök és tisztelek, és ez NEM irónia), a Karthago vezetője, egyben a fent hosszabban ismertetett gerilla-záróbulit szervező cég egyik vezetőjének egykori élettársa, hiába kelt ki élesen a PeCsa ellen, hogy milyen alapon hazugozzák le Takáts Tamást, aki azt írta valahol a neten, hogy a Karthago nyitotta a PeCsát, és ők tartják az utolsó bulit is a PeCsában, holott jogos, hogy sem nem a PeCsában volt a buli, se nem az utolsó. Arról nem is beszélve, hogy honnan veszi a bátorságot egy külső cég arra, hogy – pláne előzetes megegyezés nélkül – utolsó PeCsa-koncertként hirdessen meg egy rendezvényt, amihez a PeCsának abszolút semmi köze nincs.

Ráadásul ahogy hallottam, a szervezőgárda elég nevetséges pénzügyi ajánlattal próbálkozott a PeCsánál (és még a büfét is kérték volna mindezért), amit nem rutinos rókák, hanem kezdő biznicegerek is úgy utasítottak volna vissza, hogy a hasukat fogták volna közben a röhögéstől a földön fetrengve. Aztán még jól fel is háborodtak, hogy a PeCsa ezt nem fogadta el, Szigeti pedig ezek után egyenesen a PeCsára próbálja kenni, hogy az ő bűnük lesz, ha veszteséges lesz a gerilla-záróbuli (kb. mint a menekültek/bevándorlók, amikor megtámadják a magyar határt, mert nem engedik be őket – hát álljunk már meg, emberek, a viccnek is van határa!).

Így aztán sikerült elérni, hogy mindenki bukott egy jót az üzleten.

Éljen soká a jó magyaros mentalitás!

Fotók: Lengyel P. László


Képtár

  • Nem sokan mentek a PeCsába – PeCsa Záróbuli, I. rész kép 46208
  • Nem sokan mentek a PeCsába – PeCsa Záróbuli, I. rész kép 46209
  • Nem sokan mentek a PeCsába – PeCsa Záróbuli, I. rész kép 46210
  • Nem sokan mentek a PeCsába – PeCsa Záróbuli, I. rész kép 46211
  • Nem sokan mentek a PeCsába – PeCsa Záróbuli, I. rész kép 46213
  • Nem sokan mentek a PeCsába – PeCsa Záróbuli, I. rész kép 46214
  • Nem sokan mentek a PeCsába – PeCsa Záróbuli, I. rész kép 46215
  • Nem sokan mentek a PeCsába – PeCsa Záróbuli, I. rész kép 46216
  • Nem sokan mentek a PeCsába – PeCsa Záróbuli, I. rész kép 46217
  • Nem sokan mentek a PeCsába – PeCsa Záróbuli, I. rész kép 46218
  • Nem sokan mentek a PeCsába – PeCsa Záróbuli, I. rész kép 46219
  • Nem sokan mentek a PeCsába – PeCsa Záróbuli, I. rész kép 46220
  • Nem sokan mentek a PeCsába – PeCsa Záróbuli, I. rész kép 46221
 

 

Szólj hozzá!


Maluma is jön az MTV EMA-ra, Budapestre

Maluma is jön az MTV EMA-ra, Budapestre

Tegnap a Facebook oldalunkon már közöltük a Måneskin bejelentését, mellettük Maluma és Kim Petras is színpadra lép a 2021-es MTV EMA-n,...
 
Koncert naptár
Töltsd fel az oldalrakoncerted, helyszíned, zenekarod

Hét év után a OneRepublic visszatér Budapestre

2015-ben a OneRepublic telt házas koncertet adott a Budapest Arénában, amely emlékezetes maradt a rajongók számára, és tucatnyi lelkes kritikát is begyűjtött. 2022. május 13-án újratöltik az élményt.

Ábel végül előkerült? Fishing on Orfű – a tökéletes nyárzáró fesztivál

Normál körülmények között nyárindító lett volna, akkor a helyére telepítettek egy MiniFishinget, az "igazit" meg áttolták a biztonságosabb augusztusi időpontra. Ha júniusban lett volna a Fishing on Orfű, nem fagyunk meg, így viszont a vártnál sokkal ütősebben sikerült lezárni a 2021-es nyarat.

Ha nem is kolbászból lesz a kerítés, de a Kolbászfesztivált megtartják Békéscsabán

Új helyszínen és a járványhelyzet miatt a megszokottnál szűkebb programkínálattal szervezik meg október 29. és 31. között a Csabai Kolbászfesztivált.

Végre megünnepelheti 35. születésnapját a Ladánybene 27

Magyarország első reggae zenekara, a Ladánybene 27 tavaly ünnepelte 35. születésnapját, de a jubileumi koncert a pandémiás helyzet miatt elmaradt.
Új koncertek