Tankcsapda – az első 10 év (koncertkisregény)

A három koncert lement ugyan, csak kissé máshogy (az egyiken ott voltam, írtam is róla ezen hasábokon, valahol a vége felé), és maximális tisztelet a Tankcsapdának azért, hogy hajlandóak voltak 500 fő előtt is fellépni. Ráadásul háromszor is.

Szóval az évtizedekre bontott koncertek maradtak a foci Eb-vel, olimpiával és sok egyéb tavalyra tervezett programmal együtt az idei évre, pedig a 2020 (hülyébbeknek húsz-húsz) mennyivel szebben hangzik, mint a 2021… (ami még csak nem is prímszám, mert az 1-en és önmagán kívül van még 2 osztója: a 43 és a 47, mivel 2021 = 43 × 47; több nincs neki).

Az első 10 évet bemutató koncertre így idén június 25-én került sor, ami péntek volt, úgyhogy az is lett a koncert címe, hogy Legyen mindig péntek, aminek örültem, mert ez az egyik kedvencem a Tankcsapdától (valamiért erről a lemezről engem ez fogott meg leginkább, nem a slágerré vált és ronggyá játszott Ez az a ház), de aztán mégsem csendült fel, még ráadásban sem, mert ez már egy 2001-es lemezen hallható, ami ugye nem esik bele az első 10 évbe (bár a teljes koncert számlistája nincs meg fejből, de amennyire követni tudtam, tartották magukat ahhoz az ígérethez, hogy csak az első 10 év számai közül játszanak).

Másrészt meg lehet, hogy csak én értettem félre, és nem is ennek a koncertnek ez a címe, hanem a 30 évet évtizedekre bontva felölelő 3 koncertnek együtt, mert mindhárom pénteken lesz (július 30. – 2. évtized/vendég: Fish!, majd kicsit hosszabb szüntetet tartva, ha jól tippelek, akkor a Park idei zárókoncertjeként október 15. – 3. évtized/vendég: még nincs kiírva; meg nem esküdnék rá, de mintha tavaly is a Tankcsapda zárva volna a Parkot, akkor egy péntek-szombat-vasárnapi hármas koncertsorozattal, arra viszont tisztán emlékszem, hogy a szombatin, amin ott voltam, nem volt már kellemes koncertidő).

A koncert persze hozott egy laza telt házat. (Azért írom a lazát, mert egyszer betértem egy nem tudom már, milyen koncert után a diszkóba a Budapest Parkba meginni egy sört, nos, akkor és ott mozdulni nem lehetett. Megpróbáltam eljutni a Hoppá (a helyi VIP, régen bárkinek lehetett kérni hozzá kártyát, 2 Hoppá-tag ajánlásával, ma tudtommal már senkinek nem lehet) belső kapujától a „rendes” kijáratig, mert ott van az éjszakai buszok megállója, kb. 25 m után adtam fel és fordultam vissza, mert a heringek nincsenek ilyen szorosan a konzervdobozban, szóval igen, az valóban TELT ház volt, vagy hogy úgy mondjam, az volt a telt ház.) De gondolom, erre számítani is lehetett egyrészt a közönség hosszú koncertszünet és bezártság utáni koncertéhsége, másrészt a jó idő meg hát nem utolsósorban a Tankcsapda név miatt.

Sajnos, számomra valahogy lemaradt az az infó, hogy a Prosectura lesz az előzenekar, nagyon megnéztem volna őket, így kb. 30 év után, szerintem még a Fekete Lyukban láttam őket utoljára. Pár örökzöldet ők is alkottak az évek során, az 1990-es Szép az élet!? demójuk például mind a mai napig megállja a helyét. Sajnos, a számok szövegei is, nemcsak a zene.

Másrészt meg péntek még munkanap, úgyhogy úgysem értem volna oda időben a szekszárdi punknagyapákra, így viszont alig valamivel 8 előtt, a nagykoncert kezdésére toppantam be, és már csak a keverőpulttól hátrébb jutott hely, nagyon nyomakodni meg nem akartam, mindegy, egy ilyen helyen mindenhol jól kell szólnia a koncertnek. Gondoltam én.

Nos, a Parkban a keverő és a bejárat közti részen, hiába vannak ismétlőhangfalak, valami elképesztően gyengén szól minden. A hangminőség is csapnivaló, meg mindemellett még rettentően halk is a zene, ami azért egy Tankcsapda esetében nem Szokol rádiónyi hangerőt igényelne, amely mellett normál irodai-utcai hangerővel simán lehet beszélgetni. Ez még házibuliban is kevés volna. Az énekes két szám közti mondandójából meg kb. semmit nem lehet érteni, csak hogy mormog valamit a pali a színpadon, de nem tudni, hogy mit. Rossz hangosítással a világ legkiválóbb koncertjét is agyon lehet csapni, ez meg messze nem volt a világ legjobb koncertje, csak egy nagyjából átlagos koncert. Mivel jókora körzetben nincsenek (még, bár már épülnek az egykori vágóhíd helyén – aki annak a lebontását jóváhagyta, minimum életfogytiglant érdemelne, és pusztán a végtelen jóindulat mondatja velem, hogy csak azt) lakóházak a Park környékén, ahol zavarná a zaj a lakókat, akár némi kakaót is rátolhatnának a hangerőre.

Az már csak apróság, hogy szerintem ez a koncert maga is elég lagymatag, lapos és lélektelen volt, valahogy pont a Tankcsapdára jellemző pörgést, életet hiányoltam a színpadról, azt a húzást, amitől a Tankcsapda Tankcsapda, és ezt csak részben lehet a pocsék hangzás számlájára írni, meg azéra, hogy messze voltam a színpadtól. Volt persze minden, amit a Tankcsapdától az utóbbi években megszokhattunk, profi színpadtechnika, szikraeső, lángcsóva, füst, háttérvetítés, de valahogy mégis… nekem nagyon sterilnek és fáradtnak tűnt ez az egész. Ami nem volt, az a Tankcsapdára általában jellemző lendület és színpadi jelenlét, az, hogy az együttes belakja a színpadot (annak ellenére, hogy csak hárman vannak). Persze lehet, hogy csak megfeküdte a gyomrukat a közel egy év koncertnélküliség, és még nem rázódtak bele, ha jól tudom, ez volt az első igazán nagy koncertjük azóta, hogy lehet koncertezni. Mindenesetre messze nem ez volt a legjobb. Legalábbis nagyon remélem.

Mint a bevezetőben írtam, számomra a Tankcsapda első időszaka az igazán izgalmas, illetve az az, ami egyáltalán izgalmas, a későbbi lemezeiken többnyire van esetleg 1-1 nekem tetsző szám (a legújabbakra már ez sem jellemző), de már csak elvétve. Ami azért is érdekes, mert az első lemezükre (A legjobb méreg – az azt megelőző Punk and Roll a maga idejében nem jelent meg lemezen, csak kazettán, CD-n csak évekkel később, terjedelmi okokból 2 számot lehagyva) – amely olyan erővel dobta be a zenekart a köztudatba 1992-ben, hogy nem egészen egy éven belül az ország három legnépszerűbb rockzenekarának egyike lettek, és nem mondom, hogy az a lendület viszi máig csapatot, de azért még mindig ad egy komoly támaszt nekik – azt mondom, hogy azon minden szám kifejezetten ütős, simán lehetne játszani egy olyan koncertet, hogy A legjobb méreg lemez lemegy elejétől végig, plusz kiegészítésként még a többiről válogatva egy-egy szám, és szerintem senki nem menne elégedetlenül vagy fanyalogva haza.

Ehhez képest most meglehetősen kevés dal szerepelt erről a lemezről a koncert műsorán (ha jól emlékszem, négy, a címadó, a Gyűrd össze a lepedőt, a Fordulj fel és Az enyém vagy). Az viszont meglepő volt, hogy nem fért bele a műsorba a punkkorszakból sem a Johnny a mocsokban (szerintem ezen korszakuk legjobb száma), sem a Mitől legyen, sem a Kis orosz lány, sem a Magányos repülő (ellenben volt a Juggler, amit szintén szeretek, és amit nem is tudom, mikor hallottam utoljára koncerten, de nem mostanában), sem az első lemezről a Csőre töltve (most gondolok csak bele, a cikk írásakor, hogy igazából egyetlen gyorsabb szám sem volt az egész koncerten, csak középtempósok meg lassúak mentek – lehet, hogy ettől is tűnt meglehetősen lendülettelennek a teljes buli?), sem a későbbiekből az egykor szintén elég nagy sláger A rock’n’roll rugója, de még olyanok sem, mint a Magzat a méhben vagy a Jönnek a férgek.

Mindent persze nem lehet lejátszani az első 10 év dalai közül, és várható volt, hogy nem lesz majd pl. a Tudok egy munkát meg a Nem hagylak el, mert egyébként is ritkán hallhatók koncerteken, pedig szerintem helyük lenne.

A ráadásban természetesen volt a Mennyország Tourist, azt kihagyni már tényleg túl sok lett volna (nem miattam, a közönség többsége miatt), pedig az talán pont egy vízválasztó az együttes első 10 éve és a későbbi dalai között, még ha az első évtized végén született is. Mindezeket figyelembe véve úgy gondolom, hogy talán a dalválogatás sem sikerült a legszerencsésebbre, egyszerűen azért, mert a közönség jó része nem ezeket a számokat várta, amelyek elhangzottak végül, hanem az ismertebbekből (úgy értem, a rádiókban/rockdiszkókban játszottakból) többet.

Azé a közönségé, amely egyébként meglehetősen vegyes összetételű volt, öltönyös (!) középkorú férfiembertől szakadt rockerig (meg punkig, de erre a Prosectura mint előzenekar talán elég magyarázat) minden akadt, de láttam feltöltött szájú és rajzolt szemöldökű szoliszökevény, szemre tipikus Liget diszkó-közönségnek kinéző csajokat is (szörnyű ez a sztereotípia! – de a sajátjaimat azért megtartanám), és az utcán látva a koncert nagy részében mellettem álló lányokat is sok helyen inkább el tudnám képzelni, mint Tankcsapda-koncerten.

Azt már a PUF-koncert kapcsán is akartam írni, hogy a Parkban végre rájöttek, hogy a kivetítőn a koncert alatt nem mindenféle idióta reklámokat kéne nyomatni, hanem mondjuk a koncert képeit, leginkább azt, hogy mi zajlik a színpadon. És ehhez mindössze néhány év kellett!

Már csak egy olyan értelmes rendezőt kellene szerezni, aki nem összevissza vágja be a képeket, hanem követi, hogy mi történik a színpadon (ha már úgyis ott kell lennie, mert munkaidő van, még ha unja is már nagyon). Most volt pl. egy vendég az akusztikus blokkban (mint fentebb írtam, nem lehetett hallani a konferanszokat, szóval nem tudom, ki lehetett), az Egyszerű dal alatt, nos, ő 2 (kettő) képen szerepelt kb. 5–5 másodpercig: amikor Lukács színpadra szólította, meg amikor távozott. A kettő között, a dal eljátszása közben egy tizedmásodpercre sem, helyette amikor nem Lukácsot mutatta a kivetítő, akkor inkább a részben – vagy helyenként teljesen – részeg közönségről láthattunk képeket, az nyilván érdekesebb volt. Pedig lehet, hogy esetleg valakit képileg is érdekelt volna, hogy az illető mit alkot basszgitáron. Nem ismerhetünk mindenkit, biztos, hogy vannak ilyen hülyék is. Mindjárt egynek pl. itt vagyok én.

A Lopott könyvek közben elgondolkoztam azon is, hogy vajon mit szűrne le egy komolyabb lélekgyógyász (pszichiáter) a szövegíró akkori lelkiállapotáról, és hány évig élne meg az illető kezeléséből. Persze a csajok és a kés kapcsolata már A legjobb méreg lemezen hallható Fordulj fel! című opuszban is fellelhető. Nem lehetett könnyű időszak ez az 1990-es évek. Én sem emlékszem már, hogyan vészeltem át, és amilyen rossz az emlékezetem, nekem úgy maradt meg, mint kis hazánkban az egyik zeneileg legpezsgőbb korszak a rockzene megalapításától napjainkig, de hát már a ginkgo bilobával (mert a magyar neve, a páfrányfenyő még annyira sem hangzik sejtelmesen, mint a (mellesleg nem létező) bifidus essensis kamunév helyett a tejsavbaktérium, szóval hülyék lennénk azt használni, a végén még valaki megérti) szedett Cavinton sem úgy hat, mint régen.

Ja, büfé. Nos, ekkora tömegre nincsenek felkészülve, hosszadalmas (a fél óra sem ritka) sorban állásokra számíthat, aki megszomjazik, pláne hogy közben a büfések egy része is eltűnik percekre valami biztosan a munka szempontjából létfontosságú helyre. Valamint hogy a közönség nőnemű (még a régi genderrendszerben gondolkodom, férfi meg nő, több ezer évig egész jól működött) felének jelentős része nem elégszik meg a viszonylag egyszerűen és gyorsan elkészíthető sör-bor-fröccs-feles kvartett valamelyikével vagy elemeinek kombinációjával, mint a férfiak (gender: lásd fent), hanem koktélt kér, ami nagyon időrabló tököléssel jár, vagy 5 percig leköt egy pultost koktélonként (pedig mint Balázs, egykor a Cha-cha-chában, majd később a Parkban is dolgozó pultos ismerősöm mondta jó régen, koktél néven igazából jeget adnak el kurva drágán). Gyanítom, hogy ezért annyira ők (mármint a pultosok) sem rajonganak, mert amikor sorra kerültem, és kértem két félliteres palackozott kólát meg egy ugyanekkora mentes vizet (kirúgtunk a hámból, na!), megjegyezték, hogy ha tényleg csak ennyi, akkor ezért vendégük vagyok egy sörre a koncert után, amikor már kevésbé lesz sűrű a tömeg. És nem a levegőbe beszéltek.

És még mindig büfé. De közben kicsit zene is, csak másféle.

Fent a kajásbódéknál, ha jól helyezkedik az ember a koncert után, csodálatosan eklektikus hangélményben lehet része, mert egyszerre 3 diszkó még műfajában is homlokegyenest eltérő zenéjét hallgathatja szimultán. Gondolom, ez évekig tartó komoly hangmérnöki munka eredménye lehet, mert ilyen mixet véletlenszerűen létrehozni már-már a csodával határos. Nem véletlen, hogy a természetben szinte sehol nem fordul elő.

Ja igen, el ne feledjem.

Idén már teljesen készpénzmentes a Park, fizetni csak kártyával lehet. Akinek nincs semmilyen bankkártyája (bármilyen hihetetlen, vannak ilyen emberek, én is ismerek nem egyet), az válthat 500 Ft-ért HelloPay kártyát, távozáskor elméletileg visszaváltják, ezt nem próbáltam ki. Igaz, már vagy 3 éve ígérték, hogy a Hoppá-belépőként szolgáló kártyát is kicserélik fizetésre alkalmas HelloPay kártyára (mivel a Hoppá egy részén már évek óta csak kártyával lehet fizetni – máshol ez évig még lehetett készpénzzel is), de ez még nem történt meg. De ami késik, nem múlik. Mert tény, hogy kétszer ad, ki gyorsan ad (ez főleg verekedésben igaz), ám jobb későn, mint soha. Valamint Isten malmai lassan őrölnek. És ha nagyon gondolkodnék, biztos tudnék még ilyeneket.

Ha megnézi valaki, hogy ez a cikk mennyivel a koncert után jelenik meg, láthatja, hogy rám sem nagyon süthetik a kapkodó idegroncs jelzőt. Szóval tudom, mit beszélek.