Beethoven: G-dúr zongoraszonáta, op. 14/2
Schubert: Két befejezetlen szonátatétel (Malcolm Bilson rekonstrukciója)
– C-dúr, D. 279/iv
– fisz-moll, D. 571/i
Beethoven: d-moll zongoraszonáta, op. 31/2
Schubert: Két befejezetlen szonátatétel (Malcolm Bilson rekonstrukciója)
– C-dúr, D. 279/iv
– fisz-moll, D. 571/i
Beethoven: d-moll zongoraszonáta, op. 31/2
„Az előadások szokatlanul világosan és tisztán mutatták be, milyen forradalmian hangozhattak ezek a művek a maguk idejében.” A New York Times méltatta ezekkel a szavakkal Malcolm Bilson és tanítványainak egy korábbi koncertsorozatát, melyen Beethoven mind a harminckét szonátáját megszólaltatták korabeli hangszereken. Malcolm Bilson több évtizede meghatározó alakja a historikus hangszeres mozgalmaknak: az 1970-es évek óta úttörő előadója késő 18. századi és kora 19. századi hangszereken Haydn, Mozart, Beethoven és Schubert műveinek. Sokat tett azért, hogy a fortepiano méltó helyére kerüljön a koncertszínpadokon, és minél több hangfelvételen szerepeljen.
Malcolm Bilson 2016-ban a Beethoven Budán Fesztivál nyitó hangversenyén avatta fel a Budavári Önkormányzat tulajdonába került Graf fortepianót, melyet Paul McNulty készített. A hangszer „névadója”, Conrad Graf Bécs legjelentősebb hangszerkészítő mesterének számított a 19. század első évtizedeiben, az ő műhelyéből származott többek között Beethoven utolsó hangszere is. A Graf fortepianók bár sok szempontból megelőlegzik a későbbi kalapácszongorákat, mégis sokat őriznek a korábbi billentyűs hangszerek természetes, hol nyersebb, hol éneklőbb hangzásából.
Az idei Fesztiválon Malcolm Bilson két Beethoven-szonáta mellett Schubert két befejezetlen szonátatételét szólaltatja meg – saját, önálló rekonstrukciójában. Bilson nem véletlenül nevezte egy alkalommal veszélyes vállalkozásnak a törekvését, hogy teljessé tegye a befejezetlenül maradt Schubert-tételeket. A fisz-moll szonáta (D. 571) töredékként ismert első tétele mellett ezúttal a C-dúr szonáta (D. 279) fináléjaként funkcionáló Allegrettót (D. 346) hallgathatjuk meg az előadásában. Az említett tételek egyébként Bilson Schubert összes szonátáit tartalmazó lemezsorozatában is helyet kaptak. A Hungarotonnál megjelent szólólemez-sorozatról a kritika egyszerűen csak annyit írt: „Megfellebbezhetetlen. A hallgató azzal a tökéletességgel találhatja szemközt magát, amely csak az igazi nagy művészek sajátja.”
Beethoven G-dúr zongoraszonátája (op. 14/2) bár szinte rögtön utána született, teljes ellentéte a „Patetikus” szonátának. A Josephine von Braun bárónőnek dedikált darab nyitó tétele Haydnre emlékeztető ritmikai trükkökkel játszik, lassú tételének variációi pedig egy olyan, gyermeki témából bomlanak ki, mely akár Mozarté is lehetett volna. Az Andante tétel lezárásában a pianissimo akkordokat követően hamisítatlan meglepetés várja az éber és kevésbé éber hallgatókat. Végül a finálé az első tételből már ismert humorral és játékossággal teszi kerekké a művet.
„Olvassa el Shakespeare viharát” – az anekdota szerint mindössze ennyit válaszolt Beethoven Anton Schindlernek, aki arról faggatta, hogyan kellene előadnia a szerző 1802-ben írt d-moll szonátáját. Schindler hatására a darab a közönség köreiben hamar megkapta a „Vihar” ragadványnevet, mely csakugyan nem idegen a darab szenvedélyességétől, erejétől és drámaiságától. Pillanatnyi nyugodt szakaszok és nagyszabású, nyughatatlan részek váltakoznak a mű első tételében, melyet egy jóval lassabb és méltóságteljesebb második tétel követ. A finálé hipnotikus erejű témája az előadót és közönségét is magával ragadja.
Malcolm Bilson 2016-ban a Beethoven Budán Fesztivál nyitó hangversenyén avatta fel a Budavári Önkormányzat tulajdonába került Graf fortepianót, melyet Paul McNulty készített. A hangszer „névadója”, Conrad Graf Bécs legjelentősebb hangszerkészítő mesterének számított a 19. század első évtizedeiben, az ő műhelyéből származott többek között Beethoven utolsó hangszere is. A Graf fortepianók bár sok szempontból megelőlegzik a későbbi kalapácszongorákat, mégis sokat őriznek a korábbi billentyűs hangszerek természetes, hol nyersebb, hol éneklőbb hangzásából.
Az idei Fesztiválon Malcolm Bilson két Beethoven-szonáta mellett Schubert két befejezetlen szonátatételét szólaltatja meg – saját, önálló rekonstrukciójában. Bilson nem véletlenül nevezte egy alkalommal veszélyes vállalkozásnak a törekvését, hogy teljessé tegye a befejezetlenül maradt Schubert-tételeket. A fisz-moll szonáta (D. 571) töredékként ismert első tétele mellett ezúttal a C-dúr szonáta (D. 279) fináléjaként funkcionáló Allegrettót (D. 346) hallgathatjuk meg az előadásában. Az említett tételek egyébként Bilson Schubert összes szonátáit tartalmazó lemezsorozatában is helyet kaptak. A Hungarotonnál megjelent szólólemez-sorozatról a kritika egyszerűen csak annyit írt: „Megfellebbezhetetlen. A hallgató azzal a tökéletességgel találhatja szemközt magát, amely csak az igazi nagy művészek sajátja.”
Beethoven G-dúr zongoraszonátája (op. 14/2) bár szinte rögtön utána született, teljes ellentéte a „Patetikus” szonátának. A Josephine von Braun bárónőnek dedikált darab nyitó tétele Haydnre emlékeztető ritmikai trükkökkel játszik, lassú tételének variációi pedig egy olyan, gyermeki témából bomlanak ki, mely akár Mozarté is lehetett volna. Az Andante tétel lezárásában a pianissimo akkordokat követően hamisítatlan meglepetés várja az éber és kevésbé éber hallgatókat. Végül a finálé az első tételből már ismert humorral és játékossággal teszi kerekké a művet.
„Olvassa el Shakespeare viharát” – az anekdota szerint mindössze ennyit válaszolt Beethoven Anton Schindlernek, aki arról faggatta, hogyan kellene előadnia a szerző 1802-ben írt d-moll szonátáját. Schindler hatására a darab a közönség köreiben hamar megkapta a „Vihar” ragadványnevet, mely csakugyan nem idegen a darab szenvedélyességétől, erejétől és drámaiságától. Pillanatnyi nyugodt szakaszok és nagyszabású, nyughatatlan részek váltakoznak a mű első tételében, melyet egy jóval lassabb és méltóságteljesebb második tétel követ. A finálé hipnotikus erejű témája az előadót és közönségét is magával ragadja.
Szólj hozzá!