Beethoven „Tavaszi” szonátáját és a díjazott műveket előadják: Balog József (zongora) és Rácz József (hegedű)
Ismét zeneszerzőversenyt hirdetett a Beethoven Budán Fesztivál, melyre ezúttal Beethoven „Tavaszi” szonátájának egy felismerhető motívumára épülő kompozíciókkal pályázhattak a vállalkozó szelleműek. A 6000 euró összdíjazású versenyre olyan korábban nem előadott, önálló zeneműveket vártak, melyek 7–12 perc hosszúságúak és megszólaltathatók a kiírásban meghatározott hegedű-zongora apparátuson. A verseny további feltételei közé tartozott, hogy a benyújtott művekben a hangszerek csak akusztikusan – elektronika használata nélkül – szerepeletnek. A zeneszerzőverseny díjátadó gálakoncertjén igazi premiereknek lehetünk tanúi: Balog József és Rácz József a „Tavaszi” szonáta mellett a verseny legkiemelkedőbb alkotásait, azaz a három díjazott művet is bemutatja. A zsűri tagjai, akik a pályaműveket elbírálták, a magyar zenei élet különböző szegmenseinek legkiválóbb képviselői: Maros Miklós, zeneszerző, a zsűri elnöke; Fekete Gyula, zeneszerző, egyetemi tanár; Kovács Sándor, zenetörténész, zenekritikus; Mácsai János, zenetörténész, zenekritikus; és Tornyai Péter, zeneszerző, kamarazenész.
A Beethoven legnépszerűbb hegedű-zongora szonátájaként számontartott „Tavaszi” szonátában rengeteg olyan téma, motívum vagy zeneszerzői eszköz található, amely egy kortárs kompozíciónak is ihlető forrása lehet. A zenetörténet összefüggéseinek rendkívül komplex hálózata tárulhat fel előttünk, ha vizsgálni kezdjük azokat a más művekre való utalásokat, melyeket a komponisták szándékosan építettek be egy-egy darabjukba. Sokáig minden zeneszerző számára természetes volt, hogy komponálás során saját magától éppúgy kölcsönzött anyagokat, mint másoktól. Csak a 19. században, az eredetiség kultuszának előtérbe kerülésével vált egyre fontosabbá, hogy a művészek minél egyénibb, a látványos külső hatásokat minél inkább mellőző kompozíciókat alkossanak. A reminiszcencia-vadászat például kedvelt sportnak számított a 19. század hangversenytermeiben: laikusok és szakmabeliek egyaránt versenybe szálltak, hogy észrevegyenek és „leleplezzenek” a bemutatott művekben egy-egy korábbról ismert dallamot vagy fordulatot.
A zeneszerzők ugyanakkor mindig is nagyon kreatívak voltak, ha szerettek volna beépíteni egy darabjukba egy már létező műre való szándékos utalást, azaz allúziót. A hangmagasságbeli vagy ritmikai egyezéseken túl a két mű közötti hasonlóság eszköze egy hangszerelésbeli ötlet, egy harmóniai vagy dinamikai fordulat ugyanúgy lehet, mint egy formai, műfaji vagy akár egy szövegrészlethez kötődő egyezés. A 19. század egyik kedvenc allúzió-témája volt az előző évi Beethoven Budán Zeneszerzőverseny középpontjába állított dalciklus, A távoli kedveshez, mely különböző elemeiben több jelentős komponista, köztük Brahms és Schumann, és nem utolsó sorban a tavalyi győztesek műveiben is tovább él.
Sok példa van rá, hogy egy zeneszerző szándékosan, akár programszerűen felfedi darabjaiban a más művekre vagy szerzőkre való utalásokat. Előfordul, hogy ezekről a kapcsolódásokról csak szűkebb szakmai vagy baráti körökben beszél, de az sem ritka, hogy teljességgel elrejti őket a külvilág előtt, vagy akár maga is csak később ébred rá egy-egy kevésbé tudatos hasonlóságra. Az idei Beethoven Budán Zeneszerzőverseny nyertes kompozíció nem titkolhatják, hogy Beethoven „Tavaszi” szonátájának legalább egy motívuma ott rejtőzik bennük valamilyen formában. A díjátadó gálakoncerten már nemcsak a zsűri, de a közönség feladata is, hogy felfedezze ezeket a kapcsolódásokat.
Szólj hozzá!