Amikor a 13. században egy feltételezhetően Jacopo da Todi nevű ferences szerzetes papírra vetette a kereszt tövében fiát sirató Máriáról szóló himnuszát, bizonyára nem sejtette, hogy évszázadokon keresztül zeneszerzők tucatjai és zenebarátok tízezrei keresnek majd vigasztalást gyönyörű és érzelmes költeményében.
A 16. századi Josquin és Palestrina, majd Alessandro Scarlatti, Pergolesi, Haydn, Schubert, Rossini és Liszt Ferenc után a cseh Antonín Dvořák írt nagyszabású, másfél órás oratóriumot erre a csodálatosan személyes szövegre. A cseh zeneszerzőnek a szomorú apropót kétnapos kislánya halála adta 1876-ban, majd más feladatai miatt félretette a darabot; újra egy évvel később vette elő, amikor még két életben maradt gyermeke is elhunyt. Ez a sorozatos tragédia a zenetörténet egyik legszebb, legihletettebb és legszuggesztívebb gyászdarabját eredményezte. Dvořák monumentális Stabat matere az emberi fájdalomnak és reménynek állított emlékmű, amely keletkezése után száznegyven évvel is megszólítja a hallgatót. A Nemzeti Énekkart, mint több évtizede működő, éppen ilyen jellegű alkotások előadására predesztinált oratóriumkórust, valamint a Nemzeti Filharmonikusokat az a Carlo Montanaro vezényli, akinek Verdi Requiemjének néhány évvel ezelőtti, felemelő megszólaltatását is köszönhetjük.
Carlo Montanaro karmester
Dvořák: Stabat Mater
Váradi Zita szoprán
Vörös Szilvia mezzoszoprán
Fekete Attila tenor
Kovács István basszus
Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba)
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Szólj hozzá!