Richard Strauss Hősi élet című szimfonikus költeménye magát a komponistát állítja „hősként” az 1898-ban keletkezett programzenei mű középpontjába, s ezzel összefüggésben nemcsak önidézetek sokaságát vonultatja fel a szerző korábbi műveiből, de rokonszenves szerénységgel jó adag öniróniát és humort is érvényesít az ábrázolásmódban. Készülő művéről így ír egy levelében: „Beethoven Eroicáját oly kevéssé kedvelik karmestereink, és éppen ezért mostanában csak ritkán adják elő, én tehát a sürgető igényt kielégítendő, Hősi élet című nagyobbacska szimfonikus költeményt komponálok, nem tagadom, gyászinduló nélkül, de mégis Esz-dúrban, rengeteg kürttel, ami mindig a hősiesség mértéke” Amikor a Hősi élet ősbemutatóját követően többen annak önéletrajzi jellegét firtatták, Strauss nem kevésbé frivol választ adott: „Nem látom be, hogy miért ne írhatnék szimfóniát magamról; épp olyan érdekesnek találom magamat, mint Napóleont vagy Nagy Sándort.” A hősi (ön-)arckép szatírjátékának Strauss a Don Quixote című szimfonikus költeményét tekintette – e műből számos idézetre is bukkanhatunk a Hősi életben. Ám nem csak ebből, hanem összesen kilenc korábbi művéből idéz itt Strauss, nem kevesebb, mint harminc alkalommal! A Wagnerre emlékeztető nagyzenekar, a grandiózus zenei anyag, a rézfúvósok hangsúlyozott szerepe mindenképp Strauss stílusának sajátosságai. És a humora, amely mind a hangszerelésben, a különböző hangszínek megválogatásában, hangutánzásokban, mind a játékos dallamfordulatokban minduntalan felötlik. Szintén alapvető sajátosságként említendő a drámai „végtelen” melodika, amelyből egy-egy lírikus pillanat emelkedik ki. A hős többféle alakot vált a mű során: hol ellenséggel küzdő, hol győzedelmes, hol békés, vagy éppen a világtól elforduló. De Strauss hőse végül is nem a magát megadó, elesett, hanem a küzdő, akadályokat legyőző hős. Strauss tulajdonképpen a művészi tökéletesség megtestesítőjeként, az önmagával megbékélt, megelégedett hőst mintázza meg.
A Daphnis és Chloét a Párizsban működő, híres Orosz Balett igazgatója, Szergej Gyagilev rendelte Raveltől 1909-ben. A komponálás csak lassan haladt, mert a zeneszerző, a koreográfus és a díszlettervező koncepciója gyökeresen különbözött egymástól; Ravel ugyanis az ókori görög világot a 18. századi francia rokokó festők szemüvegén keresztül, az ő kifinomult, elegáns modorukban szerette volna felidézni. A darabot végül 1912 júniusában mutatták be a Chatelet színházban, langyos fogadtatás mellett. Ravel életművének egyik legfontosabb alkotása viszont hamar megtalálta a közönséghez vezető utat: a komponista által készített két zenekari szvit közül különösen a második vált igen népszerűvé, s a teljes balettzene is sokkal gyakrabban szólal meg a koncertpódiumon, mint szcenikus formában.
Maga a zeneszerző „koreografált szimfóniának” nevezte művét, amelynek formai konstrukcióját kevés számú alapmotívum fogja egybe. Az egyfelvonásos balett három jelenetből áll; a jelenetek között azonban nincs éles határvonal: a hallgató a művet folyamatos eseménysorként érzékeli. A kompozíció egyik legvonzóbb eleme a varázslatos hangzás, amely az első pillanatokban rabul ejti a hallgatót.
A balett szüzséjét Michel Fokine a közismert ókori görög történet (állítólag Longosz műve) egyes részletei alapján írta meg, története egy szerelmespár hányattatásait mutatja be, impresszionista zenei elemekkel. A két “tiszta” ember szinte egy beavatási úton halad végig: megtapasztalják az emberi gonoszságot és romlottságot, hogy a mű végén egymás ölelésében nyerjenek menedéket, egy katartikus befejezésben.
Szólj hozzá!