2012. december 9. a jeles dátum, amikor Arthur király meggyőző fölénnyel vitte el a koronát, és foglalta el méltó helyét az X-faktor győztesek páholyában. A külföldi szériákat akkoriban sem követtem napról napra (mondjuk időközben a hazai tehetségkutatókról is leszoktam), de a győztesekről szóló híreket nem tudtam/tudom kikerülni. James Arthur volt az első, akinek a hangjára azonnal felkaptam a fejem. A mostanra már gigaslágerré vált Impossible - ami egyébiránt egy fiatal énekesnő Shontelle által lett ismert – sajátos előadásával azonnal magába szippantott, és bár az eredeti dalon nem sokat változtattak, szegény Shontelle nagy bánatára egy világ él abban a tévhitben, hogy ez a remekmű James saját szerzeménye. Talán jobban is passzol az érzelmekből túltengő fiúhoz.
2013-ban látott napvilágot első és mindezidáig egyetlen albuma saját nevével címkézve, aminek egyébként többek közt az angol dalszerző-DJ Naughty Boy volt egyik producere. Az idén harmadik alkalommal indult útnak a föld körül, hogy minél több embernek megmutassa mit tud élőben, így jutott el hozzánk is The Story So Far című turnéjával.
Volt bennem némi izgalommal teli várakozás mielőtt a lefelezett Aréna dühöngő részébe léptünk volna, mert nagyon nem szerettem volna, ha széttörik az az álomkép, amit a fiatalemberről magamban alkottam. Szerencsémre, amint előbukkant a fekete függönyök mögül, azonnal éreztem, hogy ennek az estének nem lehet csalódás a vége.
A kezdeti megilletődöttség, ami egyaránt érezhető volt a közönség és a vakítóan kékszemű ifjú megnyilvánulásain, hamar eltűnt. (A zene tényleg összehozza az embereket.) Tulajdonképpen minden sallang nélkül - gondolok itt a bazi drága fénytechnikára vagy díszletre – is tökéletesen működött a szokásos egy dob-egy gitár-egy basszus felállás, és bár hallhatóan volt némi rásegítés vokál téren, vitathatatlan, hogy James hangja élőben is makulátlanul tiszta. Amiért különösen szívembe zártam, az a néhány akaratlanul is elejtett mondat a sanyarú múltjáról, ami egy tipikusan zárkózott művészlélektől egyáltalán nem mindennapi fordulat. Valószínűleg ő is úgy érezte, mintha egy családi összejövetelen lett volna, hisz a rajongók létszámilag, hangulatilag és együttműködésileg is egy összeszokott csapat látszatát keltették. És hogy mindezt írásban is megerősítsék, egy adott pillanatban a tömegben szétszórva elővették „Hungary Loves You” felirattal ellátott kis táblájukat, magasba emelve, hogy még a szektorosok is jól lássák a hátsó sorokból. A mi érzelmileg túlcsordult királyfink nem győzött hálálkodni a fogadtatásért, és boldogsággal nyugtázta, hogy gyakorlatilag az összes dalt vele együtt énekeltük.
Ami engem igazán megfogott – a hihetetlen kék szemén kívül -, az a bizonyos erőteljes előadásmód, amit ritkán tapasztalhat meg az ember lánya élőben. Egyrészt azért, mert szerintem ez egy kivételes adottság, ami ha nem is vele született, de biztos, hogy az évek alatt átélt „szenvedések hozadéka”, és nagyon kevés olyan sztár van mostanában reflektorfényben, aki ezt képes hitelesen átadni. Másrészt ott van a zene szeretete, ami töméntelen mennyiségben árad a fiúból, és egy csepp kétség sem merül fel azzal kapcsolatban, hogy vajon a pénzért és a csillogásért választotta ezt a hivatást, vagy inkább a hivatás választotta ki magának a tehetsége és végtelen alázata miatt. Egy biztos, ha továbbra is képes távol tartani magát az önteltség és a sztárolás csapdájától, bár biztosan nem lesz menő arc a bulvárújságok címlapján, viszont maradandót alkothat a maga „szerény”, ámde tűzön-vízen át kitartó rajongótábora számára. És egy igazi alkotószellemű zenésznek nincs is ennél nagyobb dicsőség a világban…
Köszönjük a maradandó élményt, és mihamarabb visszavárunk!
Szólj hozzá!