Ennélfogva igen nagy örömmel vettem a hírt, hogy április 25-én a Művészetek Palotájában újra látni-hallani lehet őket, ráadásul egy különleges koncerten, ahol első két (Játékok és Hűség), valamint egy későbbi (A szerelem sivataga) című lemezüket adják elő, mégpedig nem is akárhogyan, hanem a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával közösen.
Valamikor nagyon szerettem az East együttest, nagyjából onnan kezdve, hogy feltűntek a magyar progresszív zene keményebb vonalának horizontján úgy 1980 körül (a lágyabb vonalat pedig olyanok képviselték, mint a tavaly sok év után újra fellépő Solaris), akkor még énekes nélkül, instrumentális zenét játszva, majd miután látták, hogy ez az út nagyon szép, de ha nem is járhatatlan, mindenképp erősen korlátozza az ismertség esélyét, gyorsan kerítettek egy énekest is, és a még instrumentális kislemez után az első nagylemez már énekkel lett felvéve. Ezek után 1981 talán legjobb hazai lemeze lett a Játékok, pedig az adott évben elég sok jó lemez jelent meg itt e lángoktól ölelt kis országban.
A lemez érdekessége, hogy bár önálló számokra van bontva, fontos azok sorrendje is, a lemez szvitként hallgatható, és koncerteken is így adták elő. Akárcsak a következő lemezüket, amelyek a Hűség címet kapta, és szintén kiemelkedő zenei minőséget jelentett.
Úgyhogy izgatottan ültem be a terembe, és vártam a csodát.
A csoda pedig nem is maradt el, de...
Lehet, hogy én ültem rossz helyen, lehet, hogy a hangmérnök, de helyenként igen gyenge hangzást kaptunk a Művészetek Palotája Bartók termében, amelyben pedig csodálatos hangzású koncerteket is volt már szerencsém élvezni, szóval ez biztosan nem a terem hibája volt. Márpedig az azért eléggé bosszantó, amikor a gitáros már a negyedik-ötödik taktusnál tart a szólóban, amikor elkezd hallhatóvá válni, vagy amikor a vokalista lányok hangja csak a harmadik általuk énekelt sorra nyer valamekkora teret, de még akkor sem annyit, amennyit kellene, ők ugyanis nem pusztán csinos biodíszletként lettek volna jelen, hanem szerepük van a zenében is, például az '56 című számban felelgetnének az énekesnek, kár, hogy ez ezúttal a közönség által hallhatóan nem jött össze. Pedig mind a zeneszám, mind a zenekar megérdemelte volna.
Na, ennyit a negatívumokról, és jöjjenek a kellemesebb részek. A koncert ugyanis, a jelen írásban itt-ott elhangzó fanyalgások ellenére, kiválóan sikerült.
Az előadás a Hűség című lemez számaival indult, bár mint kiderült, itt nem játszották végig a teljes szvitet, sajnos, jó pár általam kedvelt dal (Én voltam, Vesztesek) is kimaradt a műsorból ezúttal. Persze korlátos a műsoridő, értem én. De némi hiányérzetem mégis maradt. Meg persze némi meglepetés is akadt, például amikor a szimfonikusok ütőse (aki dobokon is valószínűleg jobban igénybe lett véve, mint 50 szimfonikus koncerten együttvéve) xilofonnal színesített egyes dalokat.
A Hűség után A szerelem sivataga szvit következett, legalábbis Móczán Péter közlése szerint, viszont itt szintén kimaradt jó pár szám a lemezről, és beugrott helyette néhány ott nem szereplő (pl. a Ha zászlót bont a félelem (Radio Babel, 1994) és az '56 (tudtommal stúdiólemezen nem jelent meg) - más kérdés, hogy én sem hagytam volna ki egyiket sem, ha én válogatom össze a számlistát). Ekkorra Móczán Péter és Pálvölgyi Géza kivételével lecserélődött a felállás, a Zareczky Miklós (ének), Király Tamás (dob), Varga János (gitár) trió helyét Takáts Tamás (ének), Dorozsmai Péter (dob), Madarász Gábor (gitár) (Varga 1986-os kilépését követően a zenekarnak nem volt állandó gitárosa, Madi most mindőjüket helyettesítette, kiválóan) hármas vette át, valamint színre lépett Czerovszky Heni és Vincze-Fekete Vera is vokalistaként.
Ez a koncert jóval pörgősebb része is lett egyben, köszönhetően Takáts Tamásnak, aki önmagát meghazudtolni nem tudván (gondolom, nem is akarván) felvette a színpad motorja szerepét, és a kiválóan énekelő, de két lépésnél többet nem mozgó, meglehetősen karótnyelt testtartásban, öltönyösen a színpadon álló Zareczky éles kontrasztjaként fehér pólóban-farmerben végigrohangálta-táncolta-bohóckodta (incselkedve gitárossal, vokalistával, dobossal) a koncert ezen részét, nem lehetett nem rá figyelni (na jó, időnként azért a zenészekre is, pl. szólóknál). Egyetlen hiba, hogy Tamás ezúttal megfázhatott, mert eleve lehetett némi rekedtséget érezni a hangján, de bizonyos magasaknál bizony alig tudott énekelni. Ezekért a pillanatokért nagy kár volt.
A koncert harmadik részére visszatért az eredeti zenekari felállás, és a Játékok című, a együttest annak idején a szélesebb ismertség felé elindító lemezt - emlékeim szerint - valóban elejétől végig eljátszották, majd természetesen a visszatapsolásra is készülve a végén az összes fellépő részvételével előadtak még az Elrejtettél a szívedben című dalt a Radio Babel lemezről, és a közönség vastapsa kíséretében távoztak a színpadról.
Szólj hozzá!