Melanoia

Dejan Terzic egyike a minden szempontból európai muzsikusoknak. Németországban nevelkedett és tanult, és a kilencvenes évek eleje óta részt vett több stílust egyszerre felölelő európai, nemzetközi zenei együttműködésekben. Eszköztárában Észak- és Dél-európai inspirációk mellett Új-zélandi és amerikai zenészekkel való együttműködéseinek hatásai ágyazódnak bele saját, szerb származásának hagyományos zenei talajába. Terzic 2012-ben hozta létre Melanoia nevű együttesét, bemutatkozó albumuk 2014-ben az Év legjobb dobosa kategóriában megkapta a német Grammynek számító Echo-díjat. Legfrissebb lemezén Terzic egyrészt együttesének két tapasztalt tagjára támaszkodik – a héthúros gitáron játszó Ronny Graupéra és Christian Weidner altszaxofonosra – másrészt Jozef Dumoulinra, a csapat új tagjára.

A melankólia és a paranoia egyidejű átélésének (melanoia) kifejezése, amikor azt álmodjuk, hogy álmodunk, amikor kívülről látjuk magunkat és mégis magunk vagyunk, az átmenet az álom, az álmodozás és az ébrenlét között, Terzic számára ez a legizgalmasabb művészi téma. Számára a ritmusban ragadható meg ennek a speciális létélménynek a művészi tükrözése és kifejezése. Amikor a dolgok kezdenének szétcsúszni, összemosódni vagy szétesni, amikor a részletek összegabalyodnak vagy a szélső pontok egymásnak feszülnek, és esetleg kioltják egymást, akkor a ritmus tartja össze dinamikus és egységesítő módon őket.

A zenekarvezető a valóságot egymással versengő vagy kiegészítő rétegekben, nézőpontokban, arcokban, átmenetekben, hullámhosszokban és hanglenyomatokban érzékeli. Zeneileg ezt úgy formázza meg és fejezi ki, hogy kifordítja és elvonatkoztatva ütközteti őket, miközben mindezt metsző páratlan ritmusai hordozzák és tartják össze, melyek erőteljesen, sőt felszabadítóan emelik ki vezérmotívumait. Az egész album telis-tele van váratlansággal, noha ismert élményekből és érzetekből építkezik – a hangulatok, átalakulások és újraéledések dramaturgiájával tartja fenn a feszültséget és alkotja meg dramaturgiáját.