Umberto Eco egyszer úgy fogalmazott: „A magány is egyfajta szabadság”. Ez az állítás különös értelmet nyer, amikor a luxemburgi Pascal Schumacher áprilisban megjelenő új albumáról, a SOL címűről beszélünk. A vibrafonjátékos és zeneszerző, aki számos kollaborációhoz adta már nevét a kvartettől a szimfonikus zenekarig, nemrégiben fedezte fel a szóló előadásban rejlő szabadságot és a vele járó bölcsességet. „Annyi mindent megtudtam magamról az egyedüllétben, többet, mint gondoltam volna” – fogalmazott. Schumacher kapcsolata a vibrafonnal úgy kezdődött, mint megannyi szerelmi történet: első látásra. „A gyerekkori ütős óráimról emlékszem erre az aranyszínű hangszerre. Ahogy a tanár kilépett a teremből, én már játszottam is rajta” – idézte fel. Akik ismerik a vibrafont, azok számára a hangszer csábereje teljesen érthető: a csillogó lemezek és a lépcsőzetesen növekvő rezonátorcsövek egyszerre fémes és mégis puha hangzást eredményeznek – mindez teljesen éteri.
Azonban ezt az intimitást nem könnyű elérni. A legtöbb ütős hangszernél ugyanis, ahol az ütők közvetítő szerepet játszanak a zenész és a zene között, van némi közvetettség, távolság. „Mindig is féltékeny voltam azokra a csellistákra, akik átölelhetik hangszerüket” – mondja Schumacher, aki hangszer és zenész egybeolvadásának intimitását szólistaként ismerte meg. Ez a pillanat akkor érkezett el, amikor 2018-ban először hívták el egyedül játszani egy salzburgi fesztiválra, ami olyan elemi erejű tapasztalat volt számára, hogy hazatérve nehéz szívvel, de elhagyta korábbi együttesét és rögtön belefogott a szólóalbum megtervezésébe. „Ha szólóban játszol, akkor ténylegesen szembe kell nézned önmagaddal. Az erős pillanatokkal ugyanúgy, ahogy a gyengékkel, amelyek nem feltétlenül jelentik a legrosszabb momentumokat. Van valami nagyon szép ebben a sebezhetőségben – sokszor ez jelenti a legvarázslatosabb zenei kimenetelek kiindulópontját” – vélekedett Schumacher.
Szólj hozzá!