Seahaven

Úgy tűnik, mégsem olyan könnyű Brand New-t játszani Brand New nélkül? Ahogy a Manchester Orchestra is csúnyán bedőlt, mikor le akarta redukálni a dalonkénti három Lacey-utánérzést, úgy a Seahaven is elvesztette szinten minden báját abban a pillanatban, hogy elhagyta bemutatkozó albumán a Ghost EP hatásvadász, és nagyon a „modern” Brand New lemezekre hajazó paneleit. Pedig a Final Fight régi dobosa által alapított zenekar underground fogadtatása alapján akár lehetett volna a legújabb hipster közöségkedvenc is, de az indie és a legdallamosabb punk zenekarok határán táncikáló Winter Forever még egy „művészi” borítóval se tudna komolyabb tömegeket megmozgatni, nemhogy jelenlegi formájában. Ennek legkardinálisabb oka a végtelenül erőtlen és fogósságát vesztett dallamvilág, melynek nyomában rögtön ott van szoros másodikként a roppant idegesítően affektáló énekes, akit a debütáló korongon még sikerrel rejtettek a kellemes témák mögé, de itt már semmi sem tereli el a figyelmet arról, hogy még Andy Hullnál is viccesebb az a szenvedés, ami a mikrofon mögött történik. Valószínűleg a műfajjal szembeni pozitív diszkriminációm miatt tűnik még így is úgy, hogy képesek jó megmozdulásokra, de nem volt ahhoz elég rossz az éves kínálat, hogy ez bármire is elég legyen, főleg, hogy nem kell ahhoz előtte Balance & Composure-t, vagy Sainthood Reps-et hallgatni, hogy gyengének tűnjön az album. Már a Ghost sem volt hibátlan, viszont ott az egy lemezre eső jó dalok száma miatt a Winter Forever gond nélkül kvalifikálta magát a várólistára, hogy aztán villámsebességgel felejtődjön el az amerikai undergroundban hetente gyarapodó emo/indie/punk lemezáradatban, és maximum úgy marad fenn, mint bizonyíték, hogy nem minden arany, ami Run For Cover.