Nick Broomfield dokumentarista portréja Whitney Houston-ról azt érzékeleti, hogy az "I"-hang az I Will Always Love You-ban az egyik legizgalmasabb pillanat a popzenében: a kitartott szirénhang egy eufórikus önmegerősítés. Ez a dal az 1992-es Több mint testőr című filmben hangzik el, amivel Whitney megkoronázta a karrierjét. (Többek szerint sokkal erősebb nóta ez, mint Celine Dion My Heart Will Go on-ja a Titanic-ból.)
Broomfield mozija nem biztos, hogy olyan intim betekintést nyújt a sztár életébe, mint Asif Kapadia Amy Winehouse-filmje, és a kábítószer-függőség kapcsán (ami egy fontos pont Whitney életében) nem pontosítja, hogy mikor és ki adott neki először drogokat. A téma Pandora-szelencéje, aminek a tetejét soha nem lehet levenni jogi következmények nélkül... A film azonban lenyűgöző és együttérző tanulmány egy óriási tehetségről, és nem számít, hogy nem ez a "hivatalos" álláspont róla.
Egy érzelmileg sérült énekesnőről szól, aki a kábítószerek, a családi feszültség, a megbízhatatlan Bobby Brown-nal való viharos házasság, valamint a gyermekkori barátnővel és szeretővel, Robyn Crawford-dal való kapcsolatának kötelező tagadása miatt 2012-ben egy Los Angeles-i szálloda fürdőszobájában lelte halálát, miután megfulladt a kádban egy kokain-trip után. 48 éves volt. A lánya, Bobbi Kristina - aki a színpadon kislányként mutatkozott be ugyanazon a német és osztrák turnén - három évvel később, 22 éves korában hunyt el kísértetiesen hasonló módon.
Broomfield egy olyan sztár életét meséli el, aki a szíve mélyén azt érzi, hogy nem érdemel ilyen elképzelhetetlen sikert, és ezért magánéleti boldogtalansággal és a család, valamint a slepp költséges és fájdalmas fenntartásával kell fizetnie. A filmben valaki megjegyzi: "A gazdagság egyik ismérve az, hogy a családod így vagy úgy függ tőled. Vagy tényleg dolgozik érted."
Whitney testőre, David Roberts beszél az énekesnő kábítószer-fogyasztásának mértékéről és arról is, hogyan vált függővé. Egyszer levelet is küldött Houston ügyvédjének, amiben aggodalmát fejezte ki. Erősen fogalmazott, de sajnálatos, hogy ezt nem ismerhetjük meg teljes terjedelmében, mert úgy tűnik, hogy ez a dokumentum egyértelművé tenne bizonyos dolgokat, amiről a film csak ímmel-ámmal beszél.
Cissy Houston gospel-sztár lánya és Dionne Warwick unokatestvére; egy tündöklő templomi énekes volt, akit az Arista Records vezérigazgatója, Clive Davis fedezett fel, és kvázi-fehér mainstream popénekesként kezelte őt. Ám az ilyen tehetséget és karriert ápolni és támogatni kell úgy, hogy a körülötte lévő személyek segítik őt és megnyugtatják. Erre egyedül Whitney nagyon csinos és titokzatos gyermekkori barátja, Robyn Crawford volt képes, akivel elválaszthatatlanok voltak és pletykák terjengtek róluk. Aztán Whitney beleszeretett a menő R&B-rosszfiúba, Bobby Brownba, aki miatt kiszállt meleg kapcsolatából. De Bobby és Robyn szenvedélyesen gyűlölték egymást, és ezzel zavaros, mérgezett légkört teremtettek.
"Can I be me?" (Lehetnék önmagam?) – kérdezte Whitney. De ki volt ő? Egy meleg nő? Igen, talán, bár Bobbyval való kapcsolata is hitelesnek tűnik... Egy soul-énekes, egy R&B énekes? Talán, bár a pop-dallamai is komoly nyomot hagytak a könnyűzenében. A zene és a hírnév visszafordíthatatlan szenvedélybetegséggé alakult át benne, s mindez komoly következményeket vont maga után. Feltehetően az "én", az identitása teljesen elveszett... Ez lehet a szomorú válasz a kérdésre.
Whitney Houston, dokumentumfilm, Nick Broomfield
Szólj hozzá!