A harmadik nap első koncertje a svéd-magyar kézimeccs volt. Nagy reményekkel futottunk neki a bulinak, és elkacarásztunk a zászlóval rohangáló svéden. A végén már csak ők nevettek. A szünetben egyébként újraéltük Risztov Éva gyönyörűséges célba érését és az eredményhirdetést, s az Olimpia sátor népes közönsége vigyázzállásban énekelte végig a felvételről bejátszott himnuszt. És közben nagyon bíztunk abban, hogy a fiúknak is elhúzzák majd, de végül az egy másik nóta lett. Lógó orral PORoszkáltunk át a világzeneihez, át az Afrika falun, ahol a nap bármely szakában találni táncoló embereket. Már rég szétszedik a Szigetet, de még mindig ott fog toporogni valaki. A vereség felett érzett bánatunkból aztán a La BrassBanda rántott ki minket: én mondom néktek, az egy góllal elvesztett kézimeccsre a legjobb gyógyír egy rezesbanda. És akkor már nem is nagyon mocorogtunk el onnan, mert a főműsorszám Shantel volt a The Bucovina Club Orkestarral. Kusturica után nem nagyon hittem abban, hogy a hangulatot lehet még fokozni, pedig de. Az elején például még az volt, hogy „no limit" fotózás lesz, tehát nem terelnek ki minket a 3. szám után, addig maradunk, amíg csak akarunk. Ebből az lett, hogy a felénél azonnali hatállyal el kellett hagynunk a helyet, mert a biztonságiak alig bírtak a tömeggel. Én is alig bírtam magammal: a Disco, disco partizani alatt a kamerával a kezemben csápoltam. Onnan hátravágtattunk az Openre, ahol Takáts Eszter és Müller Péter Sziámi közös formációja, a CATSANDOX lépett fel, Kirschner Péter including. Nagyon nem tudtuk elkapni a fonalat, mert rohantunk tovább a Magic Mirrorba, hogy beférjünk a varietéra.re. Kár volt a sietségért, mert Kulka János háromszámos megjelenésén kívül értékelhető produkciót nem láttunk. Az van, hogy a MM esti főműsora - a transzvesztita show - évek óta tökugyanaz. Mintha becsípődött volna a cucc, és újra meg újra lejátszanák ugyanazokat a jeleneteket, s igaz, az elsőbálozóknak felettébb szórakoztató lehet életükben először transzvesztitákat látni élőben, no de akkor is. Anno, amikor Lady Dömper volt a konferanszié, egy élmény volt a dolog: annyit buzizni én még embert nem hallottam, mindezt olyan humorral és szarkazmussal, hogy dőltünk a röhögéstől. Most az sem segít a dolgon, hogy Díva Tomasz minden szám után átöltözik, poros (...), erőtlen és lelketlen a dolog, nyilván ők is unják magukat. Kapócs Zsókát és Falusi Mariannt éppen ezért már nem vártam meg, így ha nekik sikerült feltámasztani poraiból a műsor, mindenkitől bocs. Ekkor már nyolcadik órája talpaltunk a Szigeten, s erősen foglalkoztatott a gondolat, hogy négykézlábra ereszkedem. Megfelelő volt tehát a pillanat arra, hogy még további három órán keresztül táncoljunk a vipben, ami nem kis teljesítmény, tekintve, hogy igen gagyi a zene, de ez a DJ-t egyáltalán nem zavarja. A Nagyszínpad fellépőiről pedig olvassátok el a többiek beszámolóit. Mivel fotózni nem engednek oda, általában keresünk másik, befogadóbb helyszínt. A The xx-be ugyan belehallgattunk, de nekem az volt az érzésem, még két szám, azt' kicsavarom a séf kezéből a konyhakést, és magam ellen fordítom. A The Stone Roses ugyan fotózás nélkül is benne volt a programban, de letapadtunk, ugye, a Shantel-bulin.
Az negyedik napotnémi spéttel kezdtük az előző éjszakából (reggelből) kifolyólag, de ahogy betettük a lábunkat a Szigetre, azonnal beleszaladtunk a Farkasba, majd rögtön ezután a heavy metal marching bandbe. Ezek afféle utcaszínházi produkciók, több-kevesebb (inter)aktivitással, és már az elején lehet tudni, hogy valahol ott vannak, és bármikor felbukkanhatnak. Bebútoltunk a törzshelyünkön - csak nekünk lehet olyan szerencsénk, hogy noha két pultjuk van, de azok a sziget egyik és másik végén... Innen köszönjük, hogy mindkét helyen meghívtak minket egy-egy italra, s elgondolkodtunk, hogy most szégyelljük magunkat vagy büszkék legyünk arra, hogy az (évek alatt!) elfogyasztott fröccsöknek köszönhetően jól megjegyeztek minket... Bár a világzenein következő zenekarhoz vmi koktél illett volna. (Az van, hogy inkább megnézem háromszor egymás után a Molotovot, ha cserében egyszer sem kell egy mainstream brit indie pop bandát végighallgatni. Sorry.) Persze, a mexikói rap-metálbanda most csak egyszer nyomta végig a műsort, de az kitett hármat. Meg kellett állapítanom, hogy a világzenei közönsége és lelkesedése sokkal közelebb áll hozzám, mint a nagyszínpados sztárbalhék. Felesleges kötelességtudatból ugyan elrongyoltunk Snoop Doggra, elbillegtünk két számon, majd más zajok és zörejek után néztünk. Nem úgy a fél sziget: mert azok, több tízezren, mind ott maradtak. Velünk van a baj. (Megjegyzem, ez volt a nagyszínpad egyetlen olyan főkoncertje, amelyre NEM kellett a fotósoknak feliratkozni, számolatlanul beengedtek mindenkit. Persze, mi, a fesztblogos kollégával, úgy voltunk vele, mint a nyuszika a süni létrájával. Tehát ezért is bocs, de a többiek biztosan remek fotókat csináltak! ) Az este további részét a magyaroknak szenteltük: dőlt a sav, ahogy a csövön kifért, a Balkan Fanatik koncertje alatt - nem tudom, meddig tart, de egész jó volt leszállni a hatetudnád-rollerről. Szerintem ezzel ők is így vannak, tehát tessenek kivenni ezt a zenekart a matyómintás dobozból. Mistery gang - tökéletes buli. Péterfy Bori - pankrátorokkal. Úgy tűnik, mióta Pásztor Anna (Anna and the Barbies) live act-eket csinál a koncertekből, mindenki szeretne valami újat és látványosat mutatni. Például pankrátorokat. De van olyan is, aki csak kiáll a színpadra. Mint például Fekete Jenő, aki tegnap este a Blues Kocsmában lépett fel a The Jimi Hendrix Memorial Banddel. Az még rendben lett volna, hogy nem tudunk az első sorból fotózni. De hogy még a kocsma környékére se férjünk oda, az meglepett. Mindazonáltal hihetetlenül boldog voltam, hogy egy magyar blues zenekarnak ilyen hatalmas közönsége van egy olyan napon, amikor headliner fellépő Snoop Dogg. Benéztünk egyébként egy kortárs táncelőadásra is, de nem voltunk hozzá elég műveltek és fogékonyak. Átellenben a Vurstli színpadán - és előtte is, persze- egészen más hangulat uralkodott, egy műsorban nem fellelhető együttes játszott +PANDA. Az utolsó szám különösen megfogott, és meghatározta az est további részét: a refrénje az volt, hogy "We are going to die...", s a zenekar volt olyan kedves és odaadó, hogy megkérdezte a közönségétől, kit hogy hívnak, és készségesen kicserélték a "we are"-t az illető keresztnevére. Kórusban énekeltük, hogy például Peter meg fog halni. Nagyon vicces volt, de tényleg. Innentől fogva bármit láttunk (alvó ember, lökdösődő csaj, részeg csapat), csak rázendítettünk... Ally McBeal is megmondta: az embernek kell, hogy legyen egy Dala. De hogy pont ez...
Szólj hozzá!