Japánok, dobok, emberek

De azért nekünk sem volt rossz, megjegyzem, sőt. A japán egy ésszerűtlenségig udvarias nép, és nemcsak beleadnak apait-anyait még akkor is, ha gyakorlatilag üres a küzdőtér, de a kedvünkért a „Jó estét, Budapest"-en kívül is hajlandóak néhány kedves kifejezést megtanulni, és szinte tökéletes időzítéssel és kiejtéssel hangoztatni. Abban, hogy japán őserő meg japán ősrobbanás - nem vagyok annyira biztos, de ebben a kérdésben nem számítok átlagosnak, mert képes vagyok viszonylag hosszú ideig bámulni és hallgatni, ahogy egy-egy fesztiválon átszellemült fiatalok arra alkalmas eszközökkel ritmusra verik a kukák fedelét. A ritmus - meg a dob meg a basszus - mint olyan a sodrós, és tőlem lehet indián, ősmagyar vagy japán, egyszer csak egészen máshol találom magam, ha elég jól csinálják. A Gocoo elég jól csinálja. 13 ember maximális jelenléttel, tökéletes pontossággal és lenyűgöző kreativitással ejti időcsapdába az embert, még úgy is, ha rendre megtörténik, hogy a visszafogottabb pergetésű számok közepébe belevágtat egy vonat. Vagy kettő, mert a Parkot két oldalról szegélyezik a sínek. Pályanehezítés, hogy a teraszon, ahol éppen próbálok ritmusra más dimenzióba kerülni, egy betépett csapat visít fejhangon (ők már a más dimenzióban vannak...), és minden zen-alapú elszántságomra szükség van ahhoz, hogy ne gondoljak semmi nekik ártóra. A karmester csaj úgy néz ki, mint egy japán indián, és visszamenőleg legalább hat-nyolc ősének minden energiája a kezében és a fejében van, olyan erővel vezeti a nem kevésbé lelkes csapatát. Nem tudom, melyik a földrengés ihlette, a sajtóanyagból származó és minden vonatkozó cikkben megemlített szám, mint ahogy úgy általában fogalmam sincs egy idő után, hol van vége az egyiknek, és hol kezdődik a másik, csak arra pillanatra várok újra és újra, amikor mind egyszerre csapnak le a dobokra. Mert az látványban és hangzásban egyszerűen leírhatatlan. Ahogy nézem, nem vagyunk könnyen kapható nemzet, fél óra is eltelik, mire maguk mögött hagyják az emberek a székeiket, és közelebb nyomulnak a színpadhoz. Ugyanúgy fél óra, míg bemozdul a közönség, addig csak egy tízéves kissrác tolja a deszkapadlón, de az ő kalimpáló kezei is a levegőben maradnak egy pillanatra, amikor kitör az a japán őserő vagy mi a dobokból. De ez után a kritikus félóra után már egy ritmusra - próbálná másképp... - mozog a nép, és a végén őszinte lelkesedéssel éltetik és hívják vissza újra és újra a japán művészeket, akik kevés kivétellel úgy néznek ki, mint egy gimnazista baráti társaság, pedig már vagy 15 éve együtt vannak. Origami, sayonara - mormolom, és csak örülni tudok, hogy jellegzetes japános angolsággal bemondják: a Szigeten újra láthatjuk őket. Meg még az is eszembe jut, ahogy az éjszakai partira jegyért sorban álló, egyre terebélyesebb tömeget nézem, hogy néha azért érdemes ebben a nagy pesti éjszakában bevállalni valami olyat, ami nem szokványos, nem kiszámítható, nem ismerős és nem evilági.

Távollétemet felhasználva az anyám kiürítette a kamrám évek óta lejárt fűszerekkel és más hozzávalókkal teli dobozait. Lett vagy 15. Most éppen dobverőt keresek.

mmi

A GOCOO-ról itt olvashatsz.
A taiko dobolásról meg itt.
A koncerten készült fotókat (by Nagy Zsuzsa) pedig itt láthatod.
Kis japán nyelvleckében meg itt részesülhetsz.