A kaliforniai punkrock együttest még 1992-ben alapította Tom DeLonge, Mark Hoppus és Scott Raynor. Bár a nyers hangzású, néhol kissé zajosnak ható, szókimondó, sokszor inkább vicces dalokkal már kialakult egy rajongótábor, széles körben még nem váltak ismertté. (A Chesire Cat debütáló album 1995-ben jelent meg, a Dude Ranch pedig 1997-ben. Az ezeket megelőző Flyswatter csak demókat tartalmazott, és részben az 1998-ben megjelent Buddha is, aminek többi dala közül elég sokat már tartalmazott a debüt-album, így az sem lett kirobbanó siker/újdonság, valamint nem is számolják a nagylemezek-kategóriába.)
(Ezt eléggé szeretem a régiek közül, bár már valószínű, hogy nem halljuk élőben tőlük.
Igencsak jellemző a dalszöveg:
I know just where I stand, a boy trapped in the body of a man and
I'll take what you're willing to give, and I'll teach myself to live
With a walk-on part of a background shot from a movie I'm not in
She's so important … and I'm so retarded)
Az első tagcsere 6 évvel a zenekar alapítása után, 1998-ban következett be. Scott-ot egy turné kellős közepén kellett leváltani az alkoholproblémái miatt, ekkor ugrott be Travis Barker dobos, aki azóta is tag.
Az akkori punk szcénából eléggé kiemelkedtek, az emberek szerették a szókimondó dalszövegeket, bár ez a punk zenekarokra amúgy is jellemző, de a blink triója a deszkás-bevállalós stílussal, és -főleg- a humorával megszerettette magát az akkor lázadozó tinikorosztállyal. Mindent és mindenkit poénra vettek.
Az első lemez, amit Travis-szel vettek fel, hozta meg számukra igazán a sikert. A kezdeti garázs-punk hangzás kicsit finomult, de a stílus maradt: az Enema Of The State 1999-ben jelent meg, és óriási volt az érdeklődés iránta. Olyan slágerek kerültek erre a lemezre, mint az All The Small Things (aminek videóklipje a fiúzenekarok kiparodizálásával vált híressé), a What’s My Age Again?, vagy a komolyabb hangvételű és üzenetű Adam’s song (főként Mark vett részt ennek megírásában, amikor kapott egy emailt, amiben egy fiatal fiú öngyilkossága előtt írt levél állt, így a dalszöveg is komorabb, valamint ebben a dalban “válaszol” Mark a Nirvana “Come As You Are” dalában két sorra:
Nirvana: “Take your time, hurry up, the choice is yours, don't be late”
blink-182: “I took my time, I hurried up. The choice was mine I didn't think enough.”)
Apró érdekesség: az album utolsó dala az Anthem címet viseli, a két évvel későbbi album első dala pedig ennek folytatásaképp Anthem Part 2, ami zseniális nyitószáma lett a Take Off Your Pants And Jacket lemeznek, ami csak tovább növelte az együttes népszerűségét. Szerintem senkit nem lepett meg, hogy a sokszor szexuális tartalommal bíró dalok/dalcímek után egy, az eredeti nyelven poén szóviccet, a “take off your pants and jack it” címet adtak az albumnak. (Személyes kedvencem egyébként ez az album, elejétől a végéig, tinikoromban még CD-ről bömböltettük a hifiben a nővéremmel.) Ezen már van komolyabb dalszövegű szerzemény is (Stay Together For The Kids), bár nem ez a jellemző.
Az albumborítón található három szimbólumból Mark és Tom -mint alapító tagok- lestoppolták a “jacket” és “pants” jeleket, meghagyva Travis-nek a “take off” jelet, ami angolul felszállást jelent, így ez a jel egy repülő, de Travis nem ezt szerette volna, már akkor sem szeretett repülni, de azóta még kevésbé, ugyanis 2008-ban repülőbalesetet szenvedett el. Testének nagy része megégett, 27 műtéten kellett átesnie. Több interjúban számolt be arról, hogy még mindig nem tette túl magát ezen, és még mindig fél repülni, a baleset óta meg főleg. 2013-ban ki is hagyta az ausztrál turnét emiatt, azóta sem repül, ha nem muszáj, a tengerentúli koncertekhez inkább hajóra száll.
Az albumon lévő dalok egyébként a dalszövegekből kiindulva egy tinédzser életét, korszakát írják le (a tini bulik, az első randi, szülők válása, a nevelés elleni lázadás, nem akar beilleszkedni a szürke egyhangú világba, stb). Próbálom kiemelni a First Date-et, vagy a The Rock Showt, de az összes többi dal is hasonlóan nagyot robbant.
(Ebből a korszakból egyébként több dal is szerepelt az Amerikai Pite filmsorozatban, és a srácok is feltűntek benne néhány másodpercre.)
Ezután “pihenőt” tartottak a blink-től, és side-projectecben élték ki magukat, legalábbis azokat a zenei ötleteiket, amiket a blink-ben nem valósítottak meg (Transplants, Box Car Racer). Amikor újra nekiállt a csapat zenét írni, kicsit változtatni akartak az eddig megszokotton, és bár ezzel nagy kockázatot vállaltak, hiszen a könnyed stílusuk már milliókat hozott a konyhára, ők mégis bevállalták, így a 2003-as cím nélküli albumon komolyabb dalok, érettebb dalszövegek vannak, meg sem közelíti az előző lemezek hangulatát, több helyen emo-pop-punk keverékeként írják le, bár szerintem az emo egészen más, dehát kinek mit jelent. (Lehet az apaságtól komolyodtak meg, és kezdtek el olyan dalszövegeket írni, mint a Feeling This, vagy az I Miss You? Ugyanis az album megjelenése előtt mindhárom tag apuka lett).
Ennek a lemeznek is óriási volt a sikere, így igencsak váratlanul jött a bejelentés 2005 februárjában: meghatározatlan ideig szünetet tart az együttes.
Emlékszem, hogy a gimiben voltam, amikor ezt meghallottam, és teljesen lefagytam, hogy én akkor most már nem láthatom a kedvenceimet élőben? Teljes volt a pánik, és napokig el voltam kenődve.
Mint kiderült, annyira megromlott a viszony Tom és a többiek között, hogy úgy döntöttek, nem tudnak tovább együtt dolgozni (így már nem szomorú voltam, hanem mérges Tom-ra, bár nem tudtam pontosan, mi történt, de valakire muszáj volt haragudnom). Tom megalapította azóta is működő és sikeres együttesét, az Angels and Airwaves-t, Travis és Mark pedig a +44-et.
Akkoriban csak reménykedtem, hogy újra összeáll a banda, de mindkét együttes (számomra side-project…) sikeres volt, ezért nem úgy tűnt, mintha a közeljövőben megoldódna ez a helyzet köztük….
folyt köv.
Szólj hozzá!