Oswiecim (vagy más néven Auschwitz) egy közepes méretű városka Krakkótól mintegy 65 kilométerre. Mindannyian tudjuk, miről ismert ez az amúgy nagyon élhető és kedves kisváros, és ebből szeretnének kilépni azzal, hogy egy világsztárokat is felvonultató fesztivált szerveznek ide nyárra most már évek óta.
Az előző években is nagynevű fellépők voltak (Eric Clapton, Sting, Peter Gabriel), az idei évben beújították Elton Johnt, John Newmant és a Queent Adam Lamberttel. Miután egy hónappal a fesztivál előtt már egy darab szállás nem volt, ezért Krakkóból közelítettük meg a kisvárost, így kora délután már helyben voltunk. Az előző napi terveinket kissé keresztülhúzta a rettenetesen fárasztó éjszakai utazás, és az egésznapos mászkálás, ezért inkább a vasárnapi eseményekre koncentráltunk.
A szervezésről csak annyit, hogy meglepően jól ment az akkreditáció, minden napra külön-külön, így simán becsekkoltunk csak vasárnapra. Gyönyörű pass és a Red Zone-ba szóló karszalag. A beengedésnél semmi faxni, az akkreditációnál kértek csak személyes iratokat, a press-es karszalaggal ki-be mászkáltunk a fesztiválon, csak a táskánkat tapogatták meg, de még az üdítőnket se vették el a bejáratnál.
Néhány középszerű lengyel zenekar után (akiknek mindegyike angolul énekelt) színpadra lépett a helyi Eminem (Taco Hemingway), aki egy DJ segítségével adta elő minden bizonnyal mély társadalmi problémákat érintő szövegeit, de mivel végig ezen a rettenetesen furcsa és idegenül hangzó lengyel nyelven nyomta, egy büdös szót nem értettünk belőle és azt hittük, sosem hagyja abba. Ezért a produkció után pihenésképpen kiballagtunk a közeli presszóba egy sörre és egy kávéra, mert a Queen csak 11-kor kezdett.
Itt aztán a pultos lány nagy lelkesen ajánlotta nekünk a Perfect zenekart, akik a Queen előtt léptek fel, hogy az egy jó kis rock lesz, mindenki nagyon szereti őket Lengyelországban. Hát akkor este 9-kor irány ismét a stadion, nézzük, milyen a lengyel rock. Egy Piramisba oltott P. Mobillal kevert Edda Műveket volt szerencsénk hallgatni, akik az "őszinte, kőkemény" rock-ot képviselték, több lassú, érzelmes dallal. A két gitár-basszusgitár-dob-ének klasszikus felállásban zenélő erős középkorú rockerek voltak ők. Jól szólt a cucc, öröm volt látni a közönséget, akik valóban nagyon szerették őket, kívülről fújták az összes számot. Persze ez is lengyelül szólt, és irtózatosan meleg volt, de nagyon élvezhető volt muzsika.
Majd eljött a 11 óra, és szintén pontos kezdéssel leomlott a Queen-logós függöny, és végre elkezdődött, amiért igazából mentünk! Több helyen, többször méltattam már a mostani formációt, továbbra is az a véleményem, hogy a jóisten megszánta végre a két öregzenészt, és az útjukba sodorta Adam Lambert-öt. Aki pont annyira férfias, mint amennyire díva, pont annyira karizmatikus, mint amilyen fantasztikus énekes, remek a humora, nagyon vicces, ha kell, ünnepelteti magát, de szerény is, és olyan végtelenül tehetséges, mint a nap.
Apropó nap! Este 11-kor már értelemszerűen nem sütött, kellemes is volt az idő, amikor egyszercsak a Play The Game alatt pár csepp eső cseppent ránk. Aztán kicsit elkezdett esni, majd végül olyan monszun kerekedett, amilyet mostanában nem éltem át. A koncertet látszólag nem zavarta a vízözön (ennek a turnénak a legtöbb állomásán is szakadt az eső), de két műsorszámba csak beleszólt. Az egyik az általunk nagyon várt Drum Battle volt, amit Roger Taylor dobos tehetséges fiával, Rufus Tiger Taylorral szokott előadni, de erős a gyanúm, hogy az előző svájci bulin nagyon elázhattak a bőrök a dobokon, így nem merték ezt még egyszer megkockáztatni. Ilyenkor ugyanis a kifutó részre kerül a másik dobfelszerelés, ami már nincs a tető alatt. A másik (a csuda vigye el, jó oldalon álltunk pedig) a Radio Ga Ga alatti szokásos Adam Lambert-simogató energiaátvitel volt. Miután Lambert a glamrock „szabályainak” megfelelően extrém magastalpú/magassarkú cipőkben lép fel, amikor a lépcső felé indult és meglátta, hogy ott áll a víz és a biztonságiak is szóltak neki, hogy csúszik az egész, nem jött le hozzánk. Azért az esős kifutóra így is kijöttek, nem féltek, hogy elolvadnak. A közönség meg sem mozdult kifelé, ezért aztán konkrétan szarrá ázott mindenki. Így aztán a koncert utánra tervezett "buszozás" (a zenekar tagjainak bármennyi ideig történő várása a backstage-nél) nevű műsorszám elmaradt, már csak az volt a kérdés, hogy jutunk ki a vasútállomásra.
A dobcsata nélkül is majdnem két órás volt a buli, utána pedig özönlött ki a nép a stadionból. A szerencsésebbek beszálltak az autójukba, vagy fogtak egy taxit. A többiek a vasútállomás felé vezető utat keresték, csapódtunk egymáshoz, és sodródtunk a tömeggel. De ez sem érdekelt, mert a Queen-élmény (már megint) minden szempontból leírhatatlan volt. Kellően közel álltunk az oldalsó kifutóhoz, így mindenkit láttunk közelről (főleg Adam és Brian May vette igénybe ezt az emelvényt) és az óriási kivetítők is nagyon jól láthatóak. A hangzás is szépen beállt, Pete is remekül hangolgatta a gitárokat Brian May-nek (aki egy aranyos, kedves arcú nagypapa), ellenben Roger Taylor dobos továbbra is egy óriási rocker, nem tágít, ő tolja rendesbe'.
Azoknak, akik szerelmes nosztalgiával gondolnak a Budapesten rögzített Queen-filmre és Freddie-re (természetesen Freddie Mercury-ról van szó félreértések elkerülése végett) mindenképpen kötelező megnézni/meghallgatni ezt a mostani produkciót. Mercury megidézése nagyon-nagyon ízléses, az egész koncerten őt ünneplik a dalokkal, senki nem kívánja elfelejteni, hanem emlékezni rá a lehető legnagyobb szeretettel és a legjobb frontembert is megtalálták ehhez. Sajnos annak idején én is lemaradtam a budapesti buliról, vidéki szegény gimnazistaként nem volt esélyem eljutni akkor Budapestre, de már nem bánkódom, ez a felállás is teljes mértékben kielégíti a Queen iránti vágyamat. Adam Lambert pedig az évtized legjobb hangú, legcsinosabb, legtrendibb, legbolondabb énekese, ezt határozottan állítom. Úgy tudom, felmerült, hogy esetleg néhány új dalt is felvesznek együtt, én már alig várom. Ősszel pedig folytatódik a turné, Izraelben, Szingapúrban, Thaiföldön, Japánban, Kínában (!) és Hong Kongban.
Reggel fél 4-kor az ázott verebek gyülekezete felszállt a vonatra, ahol mindenki széjjelfagyott. Mi egy litván lánytól kapott száraz pulóverben vészeltük át Krakkóig, ahová a múlt századból ittmaradt vonat reggel 6-ra végre bedöcögött.
A legfontosabb üzenete egy ilyen eseménynek pedig az, amit nem győzök elégszer elmondani: járjatok élő koncertekre, mert élményeket kell gyűjteni, nem tárgyakat. A bulikhoz tartozó „körítés” (pl. zuhogó eső, mosoly-váltások a többiekkel és a sztárokkal, a közösségi élmény) örök emlék marad, amit minden házibulin, következő koncerten fel lehet idézni, és nem veszi el tőlünk senki!
Fotók: Life Festival Oswiecim, Ada and Sobieslaw Pawlikowscy Photography
Szólj hozzá!