Mr.Dickinson szeret beszélni.
Mr.Dickinson nagyon szeret beszélni.
Mr.Dickinson annyira szeret beszélni, hogy a köszönés után majd' két óráig abba sem hagyta. És az még csak az első félidő volt.
Bruce Dickinson valóban lenyűgözően sokoldalú előadó – és lételeme a színpad, ez nem is kérdés. Persze ezen közhely megállapításához nem volt szükséges a szombati este, ezt bárki, bármelyik „mezei” Iron Maiden koncerten megfigyelheti.
De térjünk vissza Mr. Dickinson Mire való ez a gomb? címet viselő önálló estjéhez, mely ezen a címen megjelent önéletrajzi könyvének bemutató estjeiből nőtte ki magát.
Mr. Dickinson a budapesti estén kezdésként szót ejtett az előző napi katasztrófáról, mikor is Dél-Afrika nyerte el Anglia elől a rögbi vb-t, aztán jött gyerekkora, az iskola, mikor is megtudtuk, hogy az angol public school pont nem a public-nak, a népnek van, hanem a gazdagoknak; meg elmesélte azt is hogy nem akart énekes lenni – na ja, egy kötelező kórusi tagság azért több gyerek kedvét el tudja ettől venni –, aztán hogy is lett dobos helyett mégis az – szerencsénkre.
Mr. Dickinson hosszan, színesen és élvezettel mesélt mindenről, arról, hogy hogyan választott nadrágot a fellépésekre, cikizte saját arcszőrzetét – e kivetített képeket elnézve teljes joggal – és mesélt a rákról is. Engem ez utóbbi fogott meg a legjobban. Ahogy mesélt róla, az nem volt megrázó, sőt inkább vicces – de leginkább nagyon emberi. És ő is ezt hangsúlyozta: nem akart ő sem küzdeni, sem feladni, csak emberként akarta megélni.
Mr. Dickinson ügyet sem vetett a színpadon lévő asztalkán helyet foglaló órára, mely, gyanítom, az idő múlására kellett volna, hogy figyelmeztesse, de mint írtam, Mr. Dickinson szeret és tud mesélni. Így aztán az óra csak a hátteret adta sörének – végre valaki aki nem átall sört inni a színpadon! –, és mutatója bizony már a 10 óránál járt, mikor eljött a szünet.
A folytatásban jöttek a nézői kérdések. Simán el tudom képzelni, hogy minden kérdést felolvasott, csak a sorrend volt szerkesztve. A nézők minden marhaságot kérdeztek, csak egyet nem, hogy kiderült-e mire való az a gomb... És mikor az óra 11-et mutatott, Mr. Dickinson gyorsan megválaszolta az utolsó kérdéseket is, majd énekelt nekünk egyet – csak úgy szabadon, a mikrofon kikapcsolásával –, majd már ott sem volt és szaladhattunk mi is, hogy elérjük az utolsó buszt.
És, hogy melyik rész volt a kedvencem? Nos, nekem az, mikor a marihuánáról, illetve arról az esetről beszélt, mikor a koncertbusszal egy utat többször meg kellett tenniük oda-vissza, ehhez pedig, hogy a sofőr ébren maradjon pirulát etettek meg vele. De nem is mesélem tovább, ez így leírva egyáltalán nem vicces, pedig higgyétek el, ott nagyon röhögtem.
Hogy volt-e, ami nem tetszett? Kicsit hosszúra sikerült az előadás, így voltak laposabb részek is, de mint tudjuk, Mr. Dickinson nagyon szeret beszélni... És olyan élvezettel beszél, hogy ezt simán elnézzük neki.
A Kongresszusi nem volt tökéletes helyszín, egyáltalán nem intim és az alsó részen is csak erős fél ház volt. De a nézők imádták az előadót, ez nem is kérdés.
Mielőtt elfelejtem: Mr. Dickinson a jövő hétre valami lepetézős bejelentést ígért, szóval figyelni kell.
Én pedig teljes mértékben támogatom Mr. Dickinson tervét az örök élettel kapcsolatban, szerintem szorult még abba a pasiba pár meglepetés.
Szólj hozzá!