A PMJ kicsit olyan, mint a Budapest Bár. Van egy szellemi központja, ez esetben a nevében is szereplő Scott Bradlee – kreativitása határtalan, ő az, aki, mindet kitalál, aki ennyire sikeressé teszi ezt a zenei irányzatot, a dalokat, koncerteket, videókat (ezek a saját nappalijában készülnek). És vannak igazán remek zenészei és énekesei, akik jutalomjátékként „kapják” ezeket az áthangszerelt számokat, és azokat személyiségük sajátosságaival felturbózva tolják a közönség álmélkodó arcába.
Ha nem vagy szoros követője az eseményeknek és nem látod nap mint nap, mit alkottak, akkor egy PMJ-koncert olyan, mint egy gigantikus zenei vetélkedő, ami arra megy ki, vajon ki ismeri fel hamarabb az eredeti számot. Mert ismerős, ismerős, sőt még a szöveg is ott kattog az agyadban, de valahogy mégsem tudod, mi ez.... Gyögyörű pillanat volt az Arénában, amikor a közönség végre rájött, hogy éppen a Titanc súlyosan unásig játszott témáját éneklik éppen a színpadon, és egyetlen, a hétkezdés minden búját-baját feledtető mosolyként szakadt ki a népekből a felismerés. Meg a taps.
Hívhatnánk ezeket a számokat zenei poénoknak, de azzal elkendőznénk azt a rengeteg munkát, ami az átdolgozásban – és az előadásban benne van. Az Aréna hétfői közönsége pedig meglepően vájtfülű volt: az igen melós darabokat helyenként sokkal nagyobb ováció kísérte, mint az eredetileg is nagy népszerűségnek örvendő dalokat.
A PMJ nem csinál nagy showt – és ez a javára írható. Lehetne vetítés, tánckar, konfetti, zsákbafutás, lepényevés, de valójában nincs szükségük rá. Lakatos Márk bizonyára sírva rugdosná a fogast némelyik fellépőruhától, de itt különösebben nem számított. Úgy tűnt, mindenki azt vette fel, amiben jól érzi magát, nem volt különösebb koncepció. Irigylésreméltó magabiztosággal állt ki az énekesnő a hurkáit alaposan kidomborító, első blikkre nem túl előnyös ruhában: Csesszétek meg, ez vagyok, és ha elkezdek énekelni, úgysem avval fogsz törődni, mi van rajtam... Megszívlelendő hozzáállás, ráadásul igaz is. Némelyik magyar frontasszonnyal kapcsolatban előbb mondom el, mi volt rajta legutóbb, minthogy emlékeznék akár egyetlen dalára is.
Ördögük volt, és ez a részletekben bújt meg.
Abban, hogy időnként megjelent egy sztepptáncosnő. Első pillantásra karcsú illusztrációnak tűnt, ráadásul a szteppben van valami komikus, számomra olyan, mint amikor egy kéz-láb koordinációs zavarban szenvedő nyurga kamasz megpróbálja lerázni a cipőit a jégen. A PMJ görlje azonban olyat kopogott le nekünk a színpadon, hogy átértékeltem eddigi véleményemet: nem csak táncikált egyet-kettőt, de párbajt vívott a dobossal és ritmusszekcióként egy-egy dal kíséretébe is beszállt. Elképesztő pontossággal. Respect.
Meg abban is, ahogy a közönséggel kommunikáltak. Elhangzott az alábbi speach (by Robyn Adele Anderson/Thrift Shop):
Volna egy kérdésem... Tetszik a ruhám?... Tudjátok, hol vettem?... A turkálóban vettem! ...És tudjátok, mennyiért vettem?... Csak viccelek, igazából loptam...!
És mindezt MAGYARUL! Ennyit a szevasztokbudapestezésről. Volt egy fura pillanat is, Maiya Sykes megosztotta a közönséggel, hogy volt némi „misunderstanding” valami magyar taxissal, de az intonációjából sejthető volt, hogy egy sima félreértésnél kicsit erősebb lehetett az affér. Annyit tett hozzá, hogy egyetlen ember miatt nem fog megváltozni a véleménye erről a gyönyörű országról és a remek közönségről. Köszönjük, Maya, biztosíthatunk arról, hogy mi sem egyetlen ember után fogjuk megíténi Amerikát, még akkor sem, ha az ember éppen az elnök. A taxisok meg monnyanak le...
Lassan Dunát lehet rekeszteni a vízzel (képzavar!), amit a tavaszi szél áraszt, mert úgy tűnik, minden nekünk kedveskedni akaró külföldi zenész ennek a dalnak a kottájából játszik. De valljuk be, gyönyörű a melódiája, és amikor egyetlen zongora kíséretével egy komplett Aréna suttogva énekli állva, attól folynak az ember könnyei.
LaVance Colley volt az est konferansziéja – és itt lehetne akár egy pont is. Aztán jött egy alákérdezős beszólás arról, hogy a zenészek úgy hallották, egész jól tud énekelni, majd némi „rábeszélés” után meg is tette: a közönség állva tapsolással értékelte a produkciót, és ez nem afféle udvariasság volt, ahhoz túl nagy volt az őrjöngés.
Hallgassatok bele, miről beszélek:
S ha már a dalokról esett szó, idevéssük a setlistet, reméljük, majdnem minden szám megvan. Hogy lássátok, mi munka van bennük, kattintható a PMJ-szám is, a zárójelbe tett előadó neve alá pedig belinkeltük az eredetit. Az előbbiek olykor jelentősen jobbak, mint az utóbbiak :) És érdemes egy PMJ-koncertre elvinni a gyerekedet is, mert amit te nem ismersz, ő tuti vágni fogja...
Call Me Maybe (Carly Rae Jepsen)
I'm Not the Only One (Sam Smith)
I Will Survive (Gloria Gaynor)
My Heart Will Go On (Titanic) (Celine Dion)
Halo lásd fent (Beyonce)
All About That Bass (Meghan Trainor)
ráadás
Nem érheti az a vád őket, hogy egyes műfajokat diszkriminálnak...
Ráadásul ezek a dalok ugyanúgy hangzottak élőben, mint a felvételeken, persze, nem mindegyiket ugyanaz énekelte – ettől lehet némi különbség, de azt az egyszeri fül nem veszi észre. Sokan hiányolták az énekesek közül Haley Reinhartot, de reméljük, jövőre elhozzák őt is.
Mert azt is reméljük, hogy Postmodern Jukebox budapesti koncert lesz jövőre is, bár, ha választhatnék, inkább egy nyári, táncolós fesztiválon vagy egy füstös pubban nézném meg őket, nem egy akkora térben, amelyben elvesznek a széksorok mögött táncoló, közönségből felpattant salsaiskolások, de ha ez marad, hát akkor sem lesz nagy gáz.
Ez a zenegép tuljadonképpen bárhol lázba hoz. És az elhúzódó standing ovationból arra következtetek, hogy ezzel nem voltam egyedül.
Szólj hozzá!