A brit pop/indie/alter rock vonal az én kizárólagos terepem hosszú évek óta. Leginkább ebben a körben érzem otthon magam, és az ebben a stíluskörben tevékenykedő csapatok mindig is elsőbbséget élveztek nálam. Az Editors hivatalosan 2002 óta létező zenekar, de az én életembe jóval később kapott fontos szerepet. Tulajdonképpen egy kedves barátnőm – aki mellesleg fanatikus rajongójuk – révén jutottam el odáig, hogy ma már kedvenc zenekaraim közé sorolom őket.
Október másodikán jelent meg sorrendben ötödik stúdióalbumuk In Dream címmel, melynek lemezmutogatós körútja során jutottak el Budapestre. Nem először járnak már hazánkban, mondhatni rendszeres fellépői a fesztiváloknak, azonban klubszinten ritkán találkozik velünk a magyar ember.
Azt már többször hangoztattam, hogy én magam jobban kedvelem a családiasabb hangulatú klubbos bulikat, bár a fesztiválos koncerteknek is megvan a maga szépsége. Viszont számomra sokkal hitelesebb a produkció, ha „testközelből” látom, mit művelnek a színpadon. Szeretem, ha egy előadó nem rutinból nyomja le az adott napi fellépést, hanem maga is eggyé válik a zenével, a produkcióval, és ezáltal a közönséggel is.
Az Editors–frontember Tom Smith tökéletes példa arra, hogyan is kell léteznie egy zenésznek a sikert jelentő deszkákon. Aki nem ismeri az úriembert, annak első ránézésre valószínűleg az jön le, hogy van némi defektje, és nagyon valószínű, hogy kiskorában sokat pózolt otthon női ruhában a tükör előtt, mert a mozdulatai időnként valóban kissé lányosak, de az a szép a dologban, hogy ez nem egy kitalált színpadi mozgás, hanem belülről fakad. Tulajdonképpen az Editors maga Tom Smith, ugyanis ha ő a színpadon van, nagyon nehéz másra koncentrálni. Távol álljon tőlem, hogy bárkit is megsértsek, de ha őszinték akarunk lenni, teljesen mindegy kikkel veszi körül magát a színpadon, legyenek bármily virtuóz hangszeres tudás birtokában, akkor is csak bio díszletként funkcionálhatnak. És bár nem mondanám, hogy főhősünk utánozhatatlan hangi adottságokkal van megáldva, de simán működik a produkció, mert a maga karizmatikus egyéniségével gyakorlatilag azonnal letarol mindenkit a nézőtéren, és ennyi nekünk pont elég.
Azt kérdezitek milyen volt a buli? Ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám, felszabadító. Őszintén bevallom, nem túl nagy kedvvel indultam útnak az éjszakába, de megint bebizonyosodott számomra, hogy egy jó kis tombolós koncertnél nincs jobb gyógyír a stresszes időszakokra. Pláne, ha a frontember egyben távgyógyítóként is üzemel arra a másfél órára. Amikor gyakorlatilag karnyújtásnyira van tőled, tökéletesen látod minden mozdulatát, mimikáját, és még szemkontaktusba is kerültök, akkor önkéntelenül is átadod magad az élménynek, és innentől kezdve az elme kikapcsol, helyette a lélek veszi át az uralmat a tested felett. Higgyétek el, sokkal jobb, mint bármilyen tudatmódosító szer. Valószínűleg ilyesmit érezhetnek a buddhista szerzetesek egy-egy „alámerülés” során...
Mondhatnám kicsit gonoszkodva, hogy frontember-kérdésben lenne még mit tanulnia a hazai élvonalnakl, de az az igazság, hogy szerintem ez nem tanulható. Maximum fejleszthető. De mindenképpen „hozott anyag”. És ez így jó. Nekünk mindenképp.
Viszlát jövőre bármelyik hazai fesztiválon! ;)
Szólj hozzá!