Van ma hazánkban olyan ember, aki megkérdőjelezi Ákos profizmusát? Nyilván van, de azok még nem voltak a koncertjén, mert lehet őt szeretni meg nem szeretni, de egy biztos, amit csinál, az ma Magyarországon egyedülálló.
És majd jönnek a kommentek, hogy mennyi pénzt kap és honnan.... Emberek, én személy szerint úgy gondolom, hogy megérdemli, és rohadt jól belepörgeti a gubát a produkcióba. A Bonanza Banzai szinte varázsütésre lett a fiatalok kedvence a nyolcvanas évek végén, és azóta is csúcson van a szintipop-rock egyedüli helytartójának csillaga. Amikor arról írok, hogy mennyien utálják a Tankcsapdát pusztán azért, mert elérték a siker olyan fokát, ami már ellenségeket szül, akkor nem gondoltam bele még abba úgy igazán, hogy én ugyan ezt csinálom Ákossal. Elért egy olyan csúcsra, amit csak azért nem fogadok el, mert tudat alatt engem is irigységgel tölt el, és mert nem kedvelem annyira a zenéjét, mint mondjuk a Tankcsapdáét. Kitermelt engem is olyan fikavadásznak Ákos sikere, amit ezennel szeretnék eloszlatni magamban.
Viszont! Magasra tetted a mércét, Ákos, és csak egyszer múld alul önmagad, én azonnal lecsapok rá. De örömmel láttam a keddi akváriumos koncerteden, hogy ennek nagyon kicsi az esélye, és hiába várják a fikavadászok (mint én is), hogy végre írhassanak valami degradálót az előadásodról, a színvonal messze veri a mai magyar mezőnyt.
A keddi koncertet a keverőpult mellől néztem, és figyeltem a teljes Ákos–stáb munkáját, mind a színpadon, mind a technikus pultban, és olyan összhang van, mint az emberi szervezetben. Mindenki pontosan tudja a dolgát másodpercre pontosan, és ettől kel életre az egész előadás és válik – még az olyan befásult rockereknek, is mint én – élvezhetővé. Egy akkora klubban, mint az Akvárium, legalább egyszer illik minden zenekarnak gerjednie vagy valahol a színpad rejtett zugában bakiznia, de ezen az estén matematikai pontossággal és hibátlanul szólt úgy minden, mint az osztrák tisztasági törvény.
Láttam őt fesztiválon, az Arénában – és most klubkoncerten is, és nekem ez volt a legjobb és legélvezhetőbb műsor. Nyilván azér,t mert ő is ki van éhezve a kisebb, közönségközeli koncertekre, és úgy kell neki, mint egy falat kenyér, ezért is pörög önmagához képest még plusz 50%-ot. Bánfalvi, Lepés és Hauber pedig tökéletesen mögé dolgoztak.
Hauber a magyar Raikkönen (jégember), aki tényleg csak akkor mutat bármiféle mimikát, ha már minden kötél szakad, és akkor is csak a szája sarka mozdul picit felfelé.
Lepés a billentyűk mögött pedig élvezeti versenyt vív Bánfalvival, aki szintén úgy él a doboknál, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne ilyen metronóm pontossággal ütni az alapot. Ja, és mindezt úgy, hogy ha senki mást nem láthatnék a színpadon csak Bánfalvi Sanyit, akkor is tökéletesen lekötne az előadás. Elképesztő, ahogy püfföli a hangszerét. Ha valaki ezen az estén felveszi a komplett hanganyagot, akkor pontosan kapott volna egy CD minőséget. Kezdem azt hinni, hogy ők nem pöcsölnek holmi külön felveszünk minden hangszert–módszerrel, hanem leülnek és szépen mosolyogva együtt feljátsszák a stúdióban a dalokat. Mert nem indokolja semmi, hogy ne így történjen.
Egy minikoncert egy Ákoshoz képest mini helyen, ám annál nagyobb profizmussal és felkészültséggel. Na de most már kiveszem a nyelvem mások seggéből és megírom a kritikámat is. Nézzük pontról pontra:
1. Hangzás jó volt? Igen!
2. Telt ház volt? Nyilván!
3. Dalok jól össze voltak válogatva? Nem volt rá panasz senkitől!
4. A látvány igazodott a dalok hangulatához? Hülye kérdés, ez mindig is ment neki!
5. Előszed régi Bonanza-dalokat? Mindenki örömére: igen!
6. Foglalkozott a közönséggel? Igen, sőt még jobban is ültek a poénja,i mint egy Arénában vagy a Strand feszten!
7. A zenekar jól játszotta a dalokat? Szerintem lemezről sem szólna ilyen jól!
8. Ákos jól mozog a színpadon? Na, ebben nem vagyok biztos, leragadt a keményen mozdulatlanul vonalnál, amit a Depeche Mode alkalmazott a nyolcvanas években.
9. Jól zárta a koncertet? Nem, túl lassan, és még mindig ragaszkodnék valami elemi erővel szétszedő dalhoz a végére.
Szóval összességében megint 7:2 lett Ákos javára, csakúgy, mint a tavalyi Aréna koncerten. Én minden előítéletemet eldobtam Ákossal szemben, mint Lemmy az üres Jack Danielses üvegeket. É ugyan még mindig nem fogok otthon Ákost hallgatni, de az 1984 bekerült a lejátszási listámba. Szóval, van remény.
És ha lehet üzennem Ákosnak, akkor csak annyit, hogy Zsolti barátommal voltam a koncerteden, aki simán lehetne a memoá íród és hazafele kikérdeztem rendesen a munkásságodról, és azt kellett megállapítanom, hogy az egyik legnagyobb rajongód, s egyben a legjobb kritikusod is. Jó neked, most már csak ezért irigyellek.
Na megyek, berakom a lejátszóba az új Slayer-albumot, mert kaptam egy új léggitárt. Igazi cápafarkú.
Szólj hozzá!