Amikor a szerénység profizmussal párosul - Hrutka Róbert Symphonyc

Hrutka Róbert pályájának egyik-másik darabját valójában mindenki ismeri hazánkban, max nem tudja a nevéhez kötni. Számtalan sláger, film- és reklámzene megalkotója, de zenei rendezőként vagy producerként is jól cseng a neve a szakmában. Tulajdonképpen minden, ami a zenéhez kapcsolható, valamilyen szinten megjelent az életében, de ő soha nem kérkedett a sikereivel. Végtelenül alázatosan nyúl minden munkájához, legyen az önálló album, vagy baráti közreműködés, számára nincs különbség. Valószínűleg ebben is rejlik sikereinek titka. No meg persze abban a hihetetlenül nyugodt, és önazonos létezésben, amiben idestova kerek ötven éve éli hétköznapi életét.

A szombat esti koncert nem csak azért volt különleges, mert a főszereplő olyan dalokat válogatott össze, amelyek szívének kedvesek, hanem azért is, mert két szám közt végre kaptunk némi ízelítőt a "bulváros" sztorikból. Például megtudhattuk, hogy a Valami Amerika 2 forgatásán Hrutka Róbert volt Tompos Kátya gitár dublőre, vagy hogy Udvaros Dorottyával való duettje alatt minden alkalommal elpirul, hogy nagyon szereti Grecsó Krisztián verseit, vagy hogy milyen dögös volt Für Anikó a Magyar Vándor című filmben török énekesnőként.

Külön öröm volt számomra, hogy az általam igen sokszor megtekintett Magyar Vándor legszebb betétdalát élőben – és ilyen formában hallhattam, amihez természetesen ezútall is Roy adta az ő jellegzetes hangját. Az otthon itt van című szerzemény örök kedvencem marad, és minden egyes alkalommal amikor meghallom, sírni támad kedvem. Egyszerűen gyönyörű.

Tompos Kátyát már volt szerencsém korábban élőben hallani, és akkor is tátott szájjal néztem milyen profi énekesnő, és ezt most is sikerült bebizonyítania. A nagy többség leginkább a Valami Amerika 2 Magányos csónakjával azonosítja, de érdemes meghallgatni saját dalait, mert világsztárokat megszégyenítő profizmussal énekel.

Udvaros Dorottya egy igazi díva. Megunhatatlan ahogy a színpadon létezik, csináljon bármit. Ha csak kiáll a színpad közepére és körbenéz a maga szugerálós módján, az embernek máris késztetése támad arra, hogy összeüsse a két tenyerét. A legszebb az egészben, hogy ez nála ösztönösen működik, hiába színésznő, egy cseppnyi megjátszás sincs a dologban. Így tökéletesen érthető, ha még a végtelenül nyugodt Hrutka Róbertet is sikerül kimozdítania a komfortzónájából minden közös fellépésük alkalmával.

Jamie Winchester az örök szerelmem. Mármint nem a klasszikus értelemben, hanem mint művész. A kezdetektől fogva figyelem, követem a pályafutását, és szerény véleményem szerint a legstabilabb, legmegbízhatóbb slágergyáros párost alkották hosszú éveken át Robival. Jópár bulijukon megfordultam, és sosem okoztak csalódást. Nagy meglepetés volt  – egyben óriási öröm is –, hogy két olyan dalt válogattak be a szombati műsorba, ami nem a rádiók által agyonjátszott kategóriába tartozik. Az egyik a 2003-as Last One Out, amitől persze megint a könnyeimet törölgettem, a másik pedig a rockosabb vonalat képviselő ugyanazon albumról származó One Way To Heaven, ami alatt nehezen tudtam megmaradni ülő helyzetben a székemen. Régi szép emlékek törtek elő bennem, és legszívesebben hangosan énekeltem volna, de a koncert jellegéből fakadóan kénytelen voltam kulturáltan szórakozni. Nehéz dolog mindenfajta érzelmi kitörést mellőzve nyugodtan üldögélni, miközben olyan dalokkal bombázzák az embert, ami felkavarja a piciny lelkét. Viszont leírhatatlanul jó érzés volt újra együtt látni és hallani a nyerő párost munka közben. Őszintén remélem, hogy ennek lesz még folytatása!

Fotógaléria itt!