Emellett a 2003-as Petőfi Csarnok-beli fellépésük talán az egyik legjobb koncert volt, amin valaha részt vettem. A Meds albumot követően azonban (legalábbis számomra) folyamatos kreatív hanyatlás jellemezte a zenekart, amely rányomta bélyegét mind a dalszerzésre, mind a színpadi teljesítményükre. A legutóbbi, végtelenül fantáziátlan lemezük (Loud Like Love) és az éppen csak több mint félgőzzel lenyomott Szigetes show-k után féltem, hogy ez a koncert lesz az a pont, ami után lehangoltan bár, de eltemetem a Placebo-t.
Ehhez képest, a koncert utáni érzelmeim pont annyira vegyesek, mint az azt megelőzőek, viszont egyértelműen kijelenthetem, hogy nem kell még lemondanom erről a zenekarról. A tegnap este persze fényévekre volt az együttes fénykorától de ugyanakkor régen éreztem magam ennyire jól Placebo-koncerten.
A Placebo-Live-Élmény-2016 legemlékezetesebb része a frontember, Brian Molko bizarr viselkedése. Félreértés ne essék – szó sincs többé a 90-es évek polgárpukkasztásáról. Brian Molko péntek este a szó valós értelmében bizarr volt! Nem tudni, mivel tartják életben, mindenesetre ezen az estén sikerült pont úgy eltalálni az adagját, hogy nem vesztette el kapcsolatát a valósággal 2 dal után, de így is végig a saját kis szürreális felhőjében szórakoztatta hol a közönséget, hol önmagát. Ritkán érez ilyet az ember koncerten, de Molko egész egyszerűen túl sokat dumált a zenélés mellett. Néha önkarikatúrába hajló túlzásokat pufogtatott, néha erőltetett showman-kedésbe kezdett. Ám ez mind semmi ahhoz képest, hogy két dal között teátrálisan cipőt cserélt, illetve a koncert közepén, a Space Monkey refrénje előtt első látásra tüsszentett, de mint kiderült valójában öklendezett – mindezt úgy érezte, meg kell osztania a közönséggel miközben az incidens után gyógyteával gargalizált.
Az egész helyzet olyan volt, mint amikor egy esküvőn a bájosan illuminált nagybácsi kezd vállalhatatlan lenni, de még pont szórakoztató annyira, hogy ne szóljon neki senki, hanem hagyjuk, hogy hülyét csináljon magából. Valami ilyesmit érezhetett Stefan Olsdal basszusgitáros is, aki időközben stabilan frontember szerepkörbe lépett elő. Színpadi karizma tekintetében messze lekörözi Molkót és a közönség is láthatóan imádja. Ha kell, gitározik, zongorázik, vokálozik, ha kell, táncol, kacsint, vetkőzik – de végig teljes mértékben uralja a színpadot. Kettőjük mellett az évek óta jól bevált és összeszokott élő session zenészek kísérték el újra a bandát. Egyedül az új, a korábbi szőke suhancnál jóval szimpatikusabb dobos volt új szerzemény.
A turné ezúttal egy Best Of gyűjteményt és az együttes huszadik évfordulóját támogatja, így nem meglepő hogy a setlist javarészt kislemezekből tevődött össze. Pozitív csalódás azonban, hogy a többnyire saját koncerteken is 100-110 perccel operáló együttes most jócskán túllógott a két órán – úgy, hogy a 25 dal alatt soha nem ült le különösebben a show. Ráadásul a dalok is okosan voltak strukturálva: egy homogén középtempós első félidő után kaptunk egy ügyesen csokorba rendezett cipőbámulós lassú blokkot, majd egy pörgős levezetést és visszatapsolást.
Érdekes, hogy míg az emblematikus Every You Every Me ezúttal csak bemelegítő projection formában szerepelt, addig előkerültek olyan csemegék, mint az első lemez két balladája, az I Know és 15 éve nem játszott Lady Of The Flowers. További piros pont jár a szintén rég nem játszott Without You I'm Nothing és a balladásított 36 Degrees dalokért is. Volt persze néhány megkérdőjelezhető dalválasztás, főleg a nem túl emlékezetes Meds B-oldal Lazarus vagy a Battle For The Sun-ról átmentett Devil In The Details, de ezek a dalok sem szóltak rosszul összességében. A felemás újabb szerzemények közül sikerült a legjobb darabokat (Exit Wounds, Space Monkey) beválogatni, az örökzöldek (Special K, The Bitter End, Special Needs stb.) pedig 10 év távlatából és gyerekkori emlékek által megtámogatva a mai napig önfeledt eufóriát képesek előidézni.
Mire majdnem két és fél óra után zárásként felcsendült a koncert-klasszikus Running Up That Hill-feldolgozás, Brian Molko többször is megígérte hogy visszatérnek Budapestre. És én, mint egykoron szuperlelkes, de mára már tékozló rajongó, ezután az este után örömmel nyugtázom: legközelebb is szó nélkül megyek Placebo koncertre!
Fotók: Nagy J. Zsuzsa
Szólj hozzá!